Napokon belül 99. születésnapját ünnepli Sir David Attenborough, a legendás dokumentumfilmes és környezetvédelmi aktivista. Munkatempója meghazudtolja korát, továbbra is könyvet ír és rendületlenül forgat. Új sorozata egy 7 éven át tartó intenzív utazás és kutatás eredménye, amely során a természettudós a legkorszerűbb technológiákat alkalmazta, hogy eddig sosem látott módon tárja fel a természet titkait. Az Attenborough világkörüli kalandjai május 6-tól minden kedden 20 órakor látható a Viasat Nature csatornán.

A sorozat nézői elmerülhetnek a természet lenyűgöző világában: csodálhatják a Nagy-korallzátony különleges élőlényeit, az óceánok titokzatos mélységeit és Borneó monumentális esőerdeit. Attenborough olyan állatok történeteibe is betekintést enged, amelyek evolúciója máig zavarba ejti a tudósokat.

Ezen a rendkívüli kalandon a nézők a TV készülékük segítségével ellátogatnak

• A Galápagos-szigetekre – ahol a tengeri leguánok és az óriásteknősök egyedülálló módon fejlődtek, sehol máshol a Földön nem található módon.
• Borneóba – az orangutánokkal és számtalan trópusi rovarral teli esőerdők otthonának.
• Rómába – ahol a vándorsólymok az ősi romok felett szárnyalnak.
• Dél-Georgiába – a zord szubantarktiszi tájhoz, ahol a királypingvinek extrém körülmények között élnek.
• A londoni Természettudományi Múzeumba – ahol Attenborough a legendás dodó történetét vizsgálja, amely az emberiség miatt halt ki.

A sorozat minden epizódja felejthetetlen lecke a biológiáról, az ökológiáról és az evolúcióról, Attenborough védjegyévé vált stílusában – tele szenvedéllyel és mély tisztelettel a természet iránt.

Az Attenborough világkörüli kalandjai élvonalbeli filmkészítési technológiát használ, beleértve az ultramagas felbontású 4K felvételeket, a számítógépes animációt és a drónfelvételeket, hogy a természeti világot példátlan módon tárja fel. A nézők lélegzetelállító víz alatti jeleneteket láthatnak, amelyeket a legkorszerűbb tengeralattjárókkal rögzítettek, valamint lenyűgöző makrofotókat, amelyek hihetetlen részletességgel örökítik meg a legapróbb élőlényeket.

A vizuális látvány mellett a sorozat felhívás bolygónk védelmére is. Attenborough karrierje során hangsúlyozta a természetvédelem fontosságát és az emberiség szerepét az ökoszisztémák egyensúlyának fenntartásában. Új sorozata május 6-tól minden kedden látható a Viasat Nature csatornán.

A Sydney-i kikötő mélyén sötét titkok rejtőznek, melyek most a felszínre törnek. Ahol korábban az ember és a természet békés harmóniában élt, most félelem és bizonytalanság uralkodik. Vajon mi áll a hirtelen megszaporodott cápatámadások hátterében? A válaszokat Paul De Gelder, a cápatámadást túlélő ex-haditengerészeti búvár és Madison Stewart, a “Cápalány” keresi a “Cápatámadás a Sydney-öbölben” című dokumentumfilmben, melynek premierje április 11-én, pénteken 20 órakor lesz látható a Viasat Nature csatornán.

A 2024 januárjában történt támadás, ahol egy fiatal nő egy bikacápa áldozata lett, felrázta a város lakosságát. Az International Shark Attack File (ISAF) adatai szerint 2024-ben világszerte 47 provokálatlan cápatámadás történt, melyek közül 4 halálos kimenetelű volt. Ez a szám alacsonyabb a 10 éves átlagnál, ami 70 támadás/év. A bikacápák továbbra is a leggyakoribb elkövetők közé tartoznak.

A bikacápák a legveszélyesebb cápafajok közé tartoznak az emberekre nézve. A Shark Week 32 évének dokumentációja szerint a támadásokkal foglalkozó epizódok 9,6%-ában szerepelnek, a fehér cápák (18,4%) és a tigriscápák (12,2%) után. A bikacápák egyedülálló képessége, hogy édes- és sós vízben is megélnek (euryhalinitás), lehetővé teszi számukra, hogy emberlakta területekre is bemerészkedjenek. Akár 4200 km-re is felúsztak az Amazonason és 1200 km-re a Mississippi folyón.

Az ISAF adatai szerint a bikacápák jelentős számban követnek el támadásokat a part menti vizekben, és 2024-ben ők voltak a fő elkövetők azokban az esetekben, ahol a fajt azonosították. A nőstények tesztoszteronszintje magasabb, mint a hím elefántoké a párzási időszakban, ami kiszámíthatatlan és félelmetes ragadozókká teszi őket.

A “Cápatámadás a Sydney-öbölben” című dokumentumfilm célja, hogy új megvilágításba helyezze a cápákkal való kapcsolatunkat. A film április 11-én pénteken 20:00 órakor látható, kizárólag a Viasat Nature csatornán.

A cápák egyaránt félelmetesek és lenyűgözőek. Ezek a ragadozó halak, amelyek már több mint 400 millió éve élnek az óceánokban, a természet legkifinomultabb vadászai közé tartoznak. Méretük a néhány tíz centimétertől a több mint 12 méteresig terjedhet, és a legnagyobb egyedek, mint például a nagy fehér cápa, több mint két tonnát is nyomhatnak. Bár az emberre irányuló cápatámadások viszonylag ritkák, a halálos kimenetelű esetek száma 2023-ban megduplázódott, ami arra késztette a tudósokat, hogy közelebbről is megvizsgálják e ragadozók viselkedését. A „Cápa” című dokumentumfilm-sorozat, amely március 21-től minden pénteken 20:00 órakor lesz látható a Viasat Nature műsorán, úttörő információkat nyújt ezekről a titokzatos teremtményekről. Íme öt meglepő tény róluk!

Nem minden cápa óriás, a kisebbek is halálosak lehetnek
Bár kisebb, mint a nagy fehér cápa, az óceáni fehércsápú cápa az egyik legagresszívebb fajként ismert. Ez a viszonylag kicsi cápa gyakran felelős búvárok és hajóroncsok túlélői elleni támadásokért. A sorozat elmeséli egy brit turista történetét, akit ez a ragadozó faj megtámadott, miközben a Vörös-tengeren búvárkodott. Érdekes módon az óceáni fehércsápú cápákról úgy gondolták, hogy a II. világháború idején különösen veszélyesek voltak az emberre, amikor hajóroncsok túlélőit támadták meg.

A cápák kannibálok
Egyes cápafajok, például a pörölycápa, kannibálok. Képesek megtámadni saját fajuk tagjait, ami ritka az állatvilágban. Érdekes módon a tudósok felfedezték, hogy a homoki tigriscápabébik még az anyaméhben lévő gyengébb embriókat is megették, hogy növeljék túlélési esélyeiket. Ez mutatja, hogy milyen ádáz küzdelem folyik a túlélésért, még az élet legkorábbi szakaszában is.

A nagy fehér cápa a túlélés igazi mestere
A cápának a fogai a legveszélyesebb fegyvere, hihetetlenül tartósak, és évmilliókig képesek túlélni az üledékben. A sorozat egy nagy fehér cápa boncolásának kulisszái mögé tekint be, felfedve állkapcsának hihetetlen felépítését és azokat a támadási mechanizmusokat, amelyek a Föld egyik leghatékonyabb vadászává teszik. Emellett tanulmányok kimutatták, hogy a nagy fehér cápa egyedülálló immunrendszerrel rendelkezik, amely segít elkerülni a fertőzéseket és a rákot.

A cápák édesvízben is élhetnek
A legtöbb ember a cápákat kizárólag az óceánhoz köti, de az egyik legagresszívabb faj – a bikacápa – képes alkalmazkodni az édesvízi élethez is. A sorozatban olyan eseteket mutatunk be, amikor ezek a ragadozók még folyókban és tavakban is támadtak, a bikacápákat megtalálták az Amazonasban, a Nílusban és még a Mississippiben is, ami megmutatja, mennyire lenyűgöző az alkalmazkodóképességük.

Megalodon – a valaha élt legnagyobb cápa
A sorozatban a Megalodon – egy ősi cápa, amely elérte a 20 méteres hosszúságot és a 60 tonnás súlyt – legnagyobb megkövesedett fogait láthatod. Bár ez az óriási ragadozó a feltételezések szerint körülbelül 3,6 millió évvel ezelőtt kihalt, hatalmas sziluettje továbbra is megragadja a tudósok és a víz alatti rejtélyek szerelmeseinek fantáziáját. Egyes elméletek szerint a megalodon az éghajlatváltozás és a modern bálnákkal való versengés miatt halhatott ki.

A Cápa nemcsak látványos betekintést nyújt ezekbe a csodálatos ragadozók világába, hanem tudományos alapon is megközelíti biológiájukat és viselkedésüket. Ha szeretnéd megfejteni ezeknek a lenyűgöző állatoknak a titkait, és felfedezni az óceánok mélyén leselkedő veszélyeket, kapcsolj a Viasat Nature műsorára péntek esténként 20:00 órakor!

A Patagónia lenyűgöző és kíméletlen tájain játszódó, többszörösen díjnyertes Lenyűgöző állatvándorlások: Patagónia című dokumentumfilm a Föld egyik legkülönlegesebb tájára kalauzolja el a nézőket. A Viasat Nature műsorán 2025. február 18-án kedden 20:00 órakor bemutatásra kerülő műsor a vadon élő állatok hősies küzdelmeit mutatja be, ahogyan e rejtélyes régió zord körülményei között a túlélésért küzdenek.

A patagóniai táj kíméletlen valósága
Patagónia, az éles kontrasztok földje drámai és kihívásokkal teli környezetet kínál az itteni élővilág számára. Itt a szélcsend és a szélvihar, a fény és az árnyék, a jég és a tűz teremtette kontrasztok elviseléshez nagyfokú reziliencia szükséges. A táj változatossága – a befagyott óceánoktól és jeges csúcsoktól a kiterjedt tundrákon át az elárasztott mocsarakig – állandó mozgást követel lakóitól. A vándorlás nem választás kérdése, hanem a túléléshez szükséges. Minden évben állatok ezrei térnek vissza ebbe a régióba, hogy szaporodjanak, felneveljék kicsinyeiket, vagy táplálékot találjanak.

Patagónia vadvilágának küzdelmei
A dokumentumfilm lélegzetelállító felvételei segítségével a nézők megfigyelhetik Patagónia egyedülálló lakóinak vándorlásait. A téli hónapokban guanakócsordák vonulnak át a Torres del Paine tundráin, és egy türelmes pumaanya követi őket, aki a gyengeségükre támaszkodva eteti kölykeit. Eközben a déli bálnák Valdés-félszigetre érkeznek szaporodni és a dél-amerikai oroszlánfókák kolóniái. Punta Tombónál 400 000 magellán pingvin tér vissza a partokra fészkelni. A vándormadarak 18 000 mérföldet tesznek meg a vizes élőhelyekig, hogy táplálékhoz jussanak a sarkvidéki visszaútjuk előtt.

A patagóniai nyár csodái
A nyár beköszöntével Chile déli részének erdei a kolibriktől zümmögnek, miközben orkák vadásznak a tengeri oroszlánokra. Az égboltot a hatalmas andoki kondor, a világ legnagyobb repülő madara uralja, amely az élet minden jelét keresve fürkészi az alatta elterülő zord terepet. A túlélés záloga a könyörtelenség, minden faj alkalmazkodik Patagónia szeszélyes hangulatához.

Az éghajlatváltozás veszélye
A film rávilágít az éghajlatváltozás fenyegetésére is, amely a kényes egyensúly felborulását okozhatja. Bár Patagónia még nagyrészt érintetlen, a globális felmelegedés hatásai megváltoztathatják az élővilág vándorlási szokásait és élőhelyeit.

Filmes díjak
A Lenyűgöző állatvándorlások: Patagónia elnyerte a kritikusok elismerését, többek között a Pridelands Wildlife Filmfesztiválon a legjobb operatőrnek járó díjat, a Telly Awards-on pedig a természet és vadvilág kategóriában ezüstérmet kapott. A filmet beválogatták a rangos 2024-es Namur Nemzetközi Természetfilm Fesztiválra is.

Ez a dokumentumfilm nem csupán vizuális csemege, hanem emlékeztető a természet ellenálló képességére és törékenységére. A patagóniai vadvilág megragadó történeteinek kibontakozása során a nézők tanúi lehetnek a világ egyik legszélsőségesebb környezetében a túlélésért küzdő fajok puszta elszántságának és alkalmazkodóképességének. Nézd február 18-án kedden 20:00 órakor a Viasat Nature csatornán!

A január 2-től minden csütörtökön 20:00 órakor látható hatrészes sorozat igazi csemege az őstörténet, a tudomány és a természettudományok rajongóinak. Mi vár a nézőkre ezúttal? Évmilliókra visszatekintünk, hogy feltárjuk a Földön valaha élő legnagyobb vadállatok titkait.

Fedezd fel az óriások titkait
Az Elveszett állatok: Előásva második évadában a fejlett paleontológiai kutatások kerülnek terítékre, amelyet a legmodernebb technológia és a lenyűgöző számítógépes animációk egészítenek ki. A bemutatott élőlények között olyan legendás ragadozók, mint a Tyrannosaurus rex és a kardfogú tigris, valamint hatalmas növényevő titanoszauruszok és titokzatos tengeri szörnyek, mint a Mosasaurus is szerepelnek. Hogyan fejlődtek ki ezek a lények? Miért nőttek ilyen kolosszális méretűvé, és mi vezetett a kihalásukhoz? Az évad minden egyes epizódja választ ad ezekre a kérdésekre.

Őskori óriások – A titanoszauruszoktól a gyapjas orrszarvúakig
A Föld történetének legnagyobb szárazföldi állatai, a titanoszaurusz az evolúciós kiválóság egyik ékes példája. Több tíz méteres hosszúságukkal és több tonnás súlyukkal igazi óriások voltak. Hogyan értek el ilyen elképzelhetetlen méreteket? A műsorból kiderül, hogyan tanulmányozzák hatalmas kövületeiket a paleontológusok, hogy felfedjék anatómiájuk és életmódjuk titkait. Megtudhatjuk továbbá, hogy milyen tényezők járultak hozzá evolúciós sikerükhöz – és végső pusztulásukhoz.

Ugyanilyen lenyűgözőek az olyan páncélos dinoszauruszok, mint az ankiloszauruszok, amelyek élő erődökre hasonlítottak. A Dél-Amerikában nemrégiben felfedezett ritka páncélos dinoszaurusz új fényt deríthet e faj evolúciójára. Félelmetes páncélzatukkal ezek a lények szinte legyőzhetetlenek voltak a ragadozókkal szemben, ami egyedülállóan ellenállóvá tette őket a zord őskori világban.

Az egyik legrejtélyesebb és legkülönlegesebb ragadozó a Spinosaurus volt, amely a hátán lévő jellegzetes vitorláról ismerhető fel. A Spanyolországban talált új leletek betekintést nyújtanak e figyelemre méltó lény eredetébe, amely valószínűleg félig vízi életmódot folytatott. Vajon ezek a felfedezések forradalmasítják e dinoszauruszról alkotott ismereteinket? A Spinosaurus minden bizonnyal kiérdemelte a helyét az őskori világ egyik legfurcsább lakójaként.

Eközben a Mosasaurus továbbra is az ősi óceánok legendája marad – egy busz méretű ragadozó, amely egyszerre kelt félelmet és félelmet. A Wyomingban talált fosszíliák új információkkal szolgálnak a kutatóknak a táplálkozásáról és viselkedéséről. Ez a tengeri óriás uralta a dinoszauruszok korának óceánjait, és korának egyik leghatékonyabb ragadozójaként állt.

A szárazföldön gyakran titáni csaták bontakoztak ki az olyan óriások között, mint a Triceratops és a Tyrannosaurus rex. A Triceratops három szarvával és hatalmas fodrával az egyik legfélelmetesebb növényevő volt, amely a legvadabb ragadozókkal szemben is képes volt védekezni. Az erős állkapcsokkal és éles fogakkal felfegyverzett Tyrannosaurus korának vitathatatlan királya volt. A sorozat olyan paleontológiai bizonyítékokat vizsgál, amelyek megerősíthetik vagy megcáfolhatják legendás összecsapásaik mítoszát.

Nemcsak dinoszauruszok kerülnek a látóterünkbe: a gyapjas orrszarvú története a kemény jégkorszakban való túlélésről szól. Ez a fenséges emlős Észak-Európában barangolt, és olyan okok miatt tűnt el bolygónkról, amelyeket csak most kezdünk megérteni. A dél-angliai barlangokban tett felfedezések új megvilágításba helyezik kihalását és az éghajlatváltozás jégkorszaki állatvilágra gyakorolt hatását.

Miért érdemes nézni az Elveszett vadak: Előásva című sorozatot?
A premier részek nemcsak egy lenyűgöző időutazást kínálnak, hanem egyúttal lehetőséget a tudomány és a technológia legújabb vívmányainak felfedezésére is. A számítógépes animációk kivételes minősége lehetővé teszi, hogy közvetlenül az őskor világába pillants be. Ez egy egyedülálló lehetőség arra, hogy tanúja légy évmilliókkal ezelőtti eseményeknek, és felfedezd az ősi óriások titkait.
Ne hagyd ki a premiert minden csütörtökön 20:00-kor a Viasat Nature műsorán! Készen állsz arra, hogy szembenézz az őskori fenevadakkal?

Földanyánknak drámai múltja van. A 4,5 milliárd évvel ezelőtti kialakulása óta számos viharos időszakon ment keresztül, de végül vízzel borított és az élet számára barátságossá vált.

Története azonban egy olyan kaotikus időszakban kezdődik, amikor a Föld egy Mars méretű protobolygóval való ütközés előtt állt. Ez a katasztrofális esemény majdnem elpusztította bolygónkat, de a Föld túlélte, és ebből az ütközésből született meg a Hold. Bár a Hold sok problémát okozott a Földnek, mégis kulcsszereplővé vált életünk történetében, például azzal, hogy stabilizálta a Föld tengelyét, ami stabilabb éghajlatot eredményezett.

Ahogy a Föld fejlődött, a hőmérséklet lezuhant, és a bolygót a sarkoktól az egyenlítőig jég borította. Ez a jégkorszak a történelem egyik leghidegebb időszaka volt, de az életnek mégis sikerült alkalmazkodnia és túlélnie. Egyes elméletek szerint a jég alatt hidrotermális nyílások voltak, amelyek meleget és menedéket nyújtottak a korai életformáknak.

Körülbelül 540 millió évvel ezelőtt a kambrium sekély tengereiben megjelentek a mai komplex élőlények ősei. A lemeztektonika és az éghajlati ingadozások azonban folyamatosan veszélyeztették az új életet. Az evolúció mégis folytatódott, és sikerült elérnie a szárazföldet. Ám 250 millió évvel ezelőtt az élet a legnagyobb próbatétel elé került: hatalmas vulkánkitörések váltották ki a Föld történetének legnagyobb tömeges kihalását. A tengeri fajok akár 90%-a is eltűnt ebben az időszakban, új ökológiai rések nyíltak meg az új életformák evolúciója előtt.

A triász időszak új korszakot nyitott, amikor a dinoszauruszok megjelentek a színen. Ezek a lenyűgöző lények több mint 150 millió évig uralták bolygónkat. Az alkalmazkodás mesterei voltak, a legkülönbözőbb formájú és méretű állatokká fejlődtek, az apró tollas ragadozóktól a gigantikus növényevőkig. 66 millió évvel ezelőtt azonban katasztrófa sújtotta bolygónkat egy óriási aszteroida formájában. Ez a becsapódás apokalipszist eredményezett, amelyben a fajok 75%-a eltűnt, beleértve a dinoszauruszokat is. A tudósok most megpróbálják megfejteni ennek az eseménynek a rejtélyét és az élet evolúciójára gyakorolt hatását.

Röviddel e katasztrófa után az ember vált a Föld domináns fajává. Sikereik ellenére azonban számos fenyegetéssel kellett szembenézniük mind a földről, mind az égből. A globális klímaváltozás lehetőségével járó szupervulkánok vagy az emberek millióit fenyegető aszteroidák állandóan jelenlévő kockázatok. A legújabb technológiáknak köszönhetően a tudósok világszerte áttörést jelentő projekteken dolgoznak a jövőbeli katasztrófák enyhítése és az emberiség biztonságos jövőjének biztosítása érdekében.

Ha lenyűgöznek bolygónk és fejlődésének történetei, ne hagyd ki a Végzetes bolygó című dokumentumsorozat premierjét, amelyet a Viasat Nature szeptember 3-tól minden kedden 20:00 órakor sugároz. Az ötrészes sorozat végigvezet azokon a kulcsfontosságú pillanatokon, amelyek alakították azt a világot, amelyben ma élünk.

A Serengeti, a kelet-afrikai vadon hatalmas kiterjedésű területe a világ legikonikusabb és leglenyűgözőbb vadon élő állatvilágának ad otthont. Ezek közül az élőlények közül három nagymacska emelkedik ki egyedülálló tulajdonságaival és az ökoszisztémában betöltött létfontosságú szerepével: a fenséges oroszlán, a villámgyors gepárd és a megfoghatatlan leopárd. Ezeket a hihetetlen fajokat a Viasat Nature új dokumentumfilm-sorozatában, az Afrika nagyszerű állatfajai című sorozatban ismerhetjük meg közelebbről szeptember 1-től minden vasárnap 20:00 órától.

A fenséges oroszlán: A Serengeti királyai

Az oroszlánok (Panthera leo) az egyetlen olyan nagymacskák, amelyek nagy családi egységekben, úgynevezett falkákban élnek. Ez a társadalmi struktúra végtelenül lenyűgöző, mivel az emberi társadalom bizonyos aspektusait tükrözi. A falkák általában több rokon nőstényből, kölykeikből és a területet védő hímek koalíciójából állnak. Íme néhány érdekes tény az oroszlánokról:

Társadalmi dinamika: Az oroszlánfalkák jellemzően 15 fő körüliek, bár némelyik akár 30 tagú is lehet. A nőstények végzik a vadászat nagy részét, míg a hímek védik a falkát.
Kommunikáció: Az oroszlánok különféle hangokkal kommunikálnak, az akár 5 mérföldes távolságból is hallható üvöltéstől kezdve a halkabb hangokig, mint a dorombolás, morgás és nyögés.
Vadászati képességek: Erejük ellenére az oroszlánoknak csak minden ötödik vadászkísérletük sikerül. Gyakran vadásznak csoportosan, összehangolt stratégiát alkalmazva a zsákmány becserkészésére.

A villámgyors gepárd: A szavanna sebességrekordere

A gepárdok (Acinonyx jubatus) hihetetlen gyorsaságukról híresek, ezért a leggyorsabb szárazföldi állatnak is nevezik őket. A gepárdok akár 70 mérföld/órás sebesség elérésére is képesek, és rövid, extrém gyorsulásra termettek. Íme néhány érdekes részlet a gepárdokról:

Fizikai adaptációk: A gepárdok könnyű testfelépítésűek, hosszú lábakkal és speciális izmokkal rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik a robbanásszerű gyorsulást. Nagy orrjárataik, tüdejük és szívük lehetővé teszik a hatékony oxigénfelvételt a sprintek során.
Vadászati technikák: A gepárdok a gyorsaságukra támaszkodnak, hogy rövid, általában egy percnél rövidebb ideig tartó üldözés során lehagyják a zsákmányt. Nappal vadásznak, hogy elkerüljék az éjszakai ragadozókkal való versengést.
Családi kötelékek: A hím gepárdok általában magányosak, de gyakran alkotnak kis csoportokat, úgynevezett koalíciókat, amelyek általában testvérekből állnak. A nőstény gepárdok magányosak, de kölykeikkel körülbelül 18 hónapig együtt maradnak.

A csalóka leopárd: A lopakodás mesterei

A leopárdok (Panthera pardus) a nagymacskák közül a legrejtőzködőbbek, magányos és titokzatos természetükről ismertek. Rendkívül alkalmazkodóképesek, és a legkülönbözőbb élőhelyeken, a szavannáktól az erdőkig képesek boldogulni. Íme néhány lenyűgöző tény a leopárdokról:

Álcázás és lopakodás: A leopárdok mesterei az álcázásnak, tökéletesen beleolvadnak a környezetükbe. Foltos bundájuk segít megtörni körvonalukat, így nehéz észrevenni őket.
Fák között élő képességek: A leopárdok kiváló mászók, és gyakran felvonszolják zsákmányukat a fákra, hogy megvédjék a dögevők elől. Testsúlyuk kétszeresét is képesek felcipelni az ágakra.
Territoriális viselkedés: A leopárdok magányosak és területvédők, szagnyomokkal és a fákon lévő karmolásokkal jelölik meg a területüket. Nagy területük van, amely átfedhet más leopárdokéval, de általában kerülik a közvetlen találkozást.

Ahogy folytatjuk e figyelemre méltó állatok tanulmányozását és védelmét, nemcsak az ő életükbe nyerünk betekintést, hanem a bolygónkat támogató tágabb ökológiai hálózatokba is. Afrika nagyszerű állatfajai emlékeztetnek minket a természeti világ szépségére és bonyolultságára, és arra ösztönöznek, hogy megőrizzük azt a jövő generációi számára. Tudj meg többet a Viasat Nature új sorozatából szeptember 1-től minden vasárnap 20:00-kor a Viasat Nature csatornán.

Azt gondolnánk, hogy a Dunát nekünk, magyaroknak nem kell bemutatni, hisz Európa második legnagyobb folyama gyakorlatilag kettészeli az országot, ám Brano Molnár, a magyar gyökerekkel rendelkező szlovák filmes olyan, pusztulásra ítélt oldalát tárja fel a magasztos folyónak, amit majdnem mi is megéltünk. A személyes hangvételű Utazás a Dunán című dokumentumfilmje július 21-én vasárnap 14:00 órakor debütál a Viasat Nature műsorán, cikkünkben pedig bemutatjuk a rendező különleges viszonyát a folyóhoz, és a Bős-nagymarosi vízlépcső szomorú történetét, amely óriási károkat okozott a Duna szlovák szakaszán.

2850 km-es hosszával a Duna Európa második leghosszabb folyója a Volga után. A Fekete-Erdőből ered, a Fekete-tengerig tartó hosszú és kacskaringós útja során összesen 10 országot érint és további hétből gyűjt vizet. Az Ősduna valamikor a pliocén korban, évmilliókkal ezelőtt alakult ki, akkor még észak-déli folyású volt, később vette csak fel nyugat-keleti irányát. A Kisalföldet nagyjából 2 millió évvel ezelőtt érte el, a Fekete-tengerig pedig csupán néhány tízezer éve jutott el. Deltája alig több tízezer évesnél és a legnagyobb az Unióban; 45 különböző édesvízi halfajtának ad otthont és 1991 óta a világörökség részét képezi.

Molnár a Duna mellett nőtt fel. Nagyapja határtalanul szerelmes volt a folyóba és ez az odaadás a fiúra is átragadt. „Egész életemben kapcsolatban álltam a természettel, különösen az Alacsony-Tátrával és a Dunával: életem nagyját itt töltöttem kamerával a kezemben” – vallja Molnár, aki most ismét visszatér a folyóhoz, hogy egy rendkívül személyes és érzelmes dokumentumfilmben mutassa be azt, amivé egy elátkozott projekt során vált.

A Gabčíkovo-nagymarosi vízlépcső a Duna magyarországi és szlovákiai szakaszát érintette volna, a célja az energiatermelés és az árvízvédelem volt. Részét képezte volna két duzzasztómű, egy erőmű (Bősnél) és egy vízlépcső (Nagymarosnál) építése is; 1986 és 1990 között kellett volna üzembe helyezni. Igen ám, de a beruházásra a magyar és a szlovák fél is anélkül bólintott rá, hogy annak környezeti és társadalmi hatásait megvizsgálták volna, ezért az építkezést leállították. De a kár már visszafordíthatatlan volt, a beavatkozásnak hála ugyanis a folyó lelassult és ülepesedni kezdett, ami rengeteg szennyeződéssel járt.

Molnár sem hallja már azokat az énekeket, amit az egykoron sebes folyású Duna dalolt neki gyerekkorában. „Először a fák kezdtek el pusztulni” – emlékszik vissza keserűen az 1992 őszét követő eseményekre. A fűzfák gyökerei nem voltak hozzászokva a permanensen vizes talajhoz – már amelyik egyáltalán megmaradt: a területrendezés során betonfalak közé szorították a folyót, a partmenti fákat pedig kiirtották. A betonon túl szennyeződéssel teli mocsarak jöttek létre, amiket immáron nem tudtak a természetesen áradások elmosni. Az élővilág is megritkult. A horgászok panaszkodnak, hogy a kapás 70%-kal esett vissza. A madárpopuláció is jóval alacsonyabb lett a fészekrakó helyek eltűnésével, illetve annak köszönhetően, hogy legfőbb élelmüknek, a rovaroknak is nyoma veszett a Dunát övező füves területek visszahúzódásával.

Molnár irigyli a magyarokat azért, amiért a nagymarosi vízlépcső végül nem épült meg, ezért hazánkban a Duna nagyjából érintetlen maradt annak gazdag élővilágával együtt. Ugyanakkor reményteli azt látva, hogy a természet kezdi visszafoglalni a betonnal „megerőszakolt” partokat, és talán a folyó is elkezd egyszer úgy énekelni, mint fiatalkorában, vagy mint nálunk.

Hogy mennyire ikonikus állat a bölény, ahhoz nem férhet kétség: mindenképp ott van az első tíz dolog között, ami eszünkbe jut a „vadnyugat” szóról, ugyanakkor ironikus módon majdnem a telepesek okozták ennek a magasztos állatnak a végzetét. Június 9-én, este 20:00-kor érkezik a Viasat Nature műsorára A bölény: Egy amerikai ikon című dokumentumfilm, amely úgy mutatja be a helyiek által csak „buffalónak” hívott állatot, hogy végigkíséri egy borjú életét. Cikkünkben pedig megosztunk néhány érdekességet az összetéveszthetetlen emlősről.

Volt idő, amikor még 60 millió bölény élt az amerikai kontinensen, annak minden szögletében előfordulva, nem ritkán 100-200 ezres csordákba tömörülve. A vastag bundával rendelkező állat szoros kapcsolatban állt az indián kultúrával, az amerikai őslakosok ugyanis számtalan módon hasznosították: húsát megették, bundáját viselték, húgyhólyagjából tarisznyát csináltak, vérével festették magukat, de még az ürülékét is felhasználták, méghozzá tüzelésre.

Aztán mikor az 1800-as években a telepesek elkezdték meghódítani Amerika középső részét, nagyszabású vadászatot indítottak az állatok ellen, részben élelmezési céllal, részben sportvadászatként, részben pedig azért, hogy ellehetetlenítsék a helyi lakosok életét. A módszeres irtás odáig vezetett, hogy 1900-ra mindössze ezer állat maradt, ezek is annak köszönhetően, hogy állatkertekbe, magánfarmokra menekítették őket. A későbbi tenyészprogramoknak köszönhetően viszont sikerült megmenteni a bölényt: jelenleg nagyjából 120 000 példány él Amerikában.

Masszív felépítése ellenére az amerikai bölény igen fürge állat. 50-70km/h sebességgel képes száguldani, és akár másfél méter magasra is fel tud ugrani. Nem érdemes az útjába állni, már csak azért sem, mert jelenlegi előfordulási helyük egyikén, a Yellowstone Nemzeti Parkban több embernek okoztak sérülést, mint bármilyen más ottani állat. Fürgeségükhöz impresszív termet társul: jelenleg ők a legnagyobb emlősök Észak-Amerikában, a hímek súlya elérheti az 1000 kg-ot, hosszuk pedig 350 cm-t, és ugyan a nőstények kisebbek, de azért a maguk 500 kg-os súlyával ők sem apróságok. No, és honnan ered a „buffalo” név, miközben az állat hivatalos neve angolul az, hogy „bison”? Két különböző állatról lenne szó? Egyáltalán nem, kultikussá vált nevét a bölény a francia telepesektől kapta, akik – némi szakbarbárságról tanúbizonyságot téve – „les boeufs”-nak, azaz ökörnek nevezték el őket. Az elnevezés az évek során tovább módosult, végül aztán kinőtt belőle a buffalo.

Bár az őslakosok is rendszeresen vadásztak rá, a bölénynek volt egy fajtája, ami szent és sérthetetlen volt az indiánok körében, méghozzá a fehér bölény – bizony, létezik ilyen, habár 10 millióból csak egy született fehérnek, méghozzá albinizmusnak vagy pigmenthiánynak köszönhetően. A 2000-es években mindössze 6 fehér bölény jött a világra, szóval extrém ritka állatról van szó. A fehér bölény az indiánok körében szent állatnak számít. Egy legenda szerint egy éhező törzs vadászai találkoztak egy titokzatos nővel, aki beszámolt nekik „a föld titkairól”, majd távozott és elmenőben fehér bölénnyé változott. A törzs ezt követően az tudásnak hála prosperálni kezdett, a fehér bölény pedig a jószerencse és a bőség szimbólumává vált.

De az amerikai bölényt úgy általában tisztelet és megbecsülés övezi. Az USA-ban több államnak, többek között Kansasnak, Oklahomának, Észak-Dakotának és Wyomingnek is a buffalo a nemzeti állata, többnek a zászlóján is szerepel. Majd minden sportágnak van olyan megbecsült csapata, ami nevében viseli a bölényt és ott van a USS Buffalo nevű tengeralattjáró is, amelyik az első olyan naszád volt, aminek hagyományos üzemanyagát lecserélték nukleárisra. Amerika tehát nem létezhet a bölény nélkül, még ha volt is idő, amikor el akarta pusztítani azt.

2022.január 15-én az egész Földet megrengette az évszázad legnagyobb vulkánkitörése: valójával felrobbant a Hunga Tonga-Hunga Ha’pai, a csendes-óceáni Tonga-szigetek vízalatti vulkánja. A kitörés ereje 60 millió tonna TNT-nek vagy 500 hirosimai atombombának felelt meg, 57 km magas hamufelhőt és egy olyan lökéshullámot eredményezett, amit még a 17 000 km-re lévő Magyarországon is éreztünk. A kitörést egy hat emelet magas szökőár kísérte, ami elsöpörte a Tongai Királyságot. Szerencsére a katasztrófának csak három halálos áldozata volt, de a tudósokat megrendítette az eset, ugyanis a Hunga Tonga-Hunga Ha’pai egy olyan, 1800 méter magas vulkán, ami szinte teljes egészében a víz alatt helyezkedik el, és emiatt közel lehetetlen tanulmányozni, Földünkön pedig legalább 50 000 vízalatti vulkán van – ezek közül néhány milliók életét veszélyeztetheti.

Május 5-én, este 20:00-kor mutatkozik be a Viasat Nature műsorán a Rejtőzködő vulkán: Kitörés a mélységből című dokumentumfilm, melynek szakértői utánajárnak a kitörés körülményeinek, többek között annak, hogy generálhatott a Hunga Tonga-Hunga Ha’pai 20 méteres hullámokból álló szökőárat, és ami a legfontosabb: megismétlődhet-e újra ez a katasztrófa – az eddigi legnagyobb, amit az emberiség rögzített?

Tongától keletre a bolygó két hatalmas kőzetlemeze ütközik egymással, a Csendes-óceáni lefelé kényszerül, közben megolvad, az így létrejött magma a felszínre tör vulkánkitöréshez vezetve. A Rejtőzködő vulkán csapata egy hangimpulzusokat kiküldő szonár segítségével próbálja felmérni a vízalatti Hunga formáját, hogy magyarázatot találjanak a nagy erejű kitörésre. A szonár rendelkezik egy hőrézékelő szenzorral is, ami másodpercenként kétezerszer méri meg a vízhőmérsékletet, és a kimutatott adatok szerint nem áll fenn az újabb kitörés közvetlen veszélye. No, de mi okozta a nagy erejű kitörést?

A Hungát kitörést megelőző napon egy drónnal elvégzett mérés kisebb aktivitást mutatott, amit másnap egy hetvenszer akkora explózió követett. Erre a kitörésre a megszilárdult magma, azaz a vulkáni üveg ad magyarázatot, amiből hiányoznak a buborékok – azok a gázok, melyek hirtelen tágulása vezet általában a kitöréshez. A szakértők a vulkáni üvegben talált lépcsőzetes törések alapján arra jutottak, hogy a magma érintkezett a vízzel, és ez okozta a gigantikus kitörést, a víz pedig elképesztően nagyot tud robbanni, ugyanis a magmával érintkezve azonnal gőzzé alakul, a térfogata pedig a 4000-szeresére duzzad. A gigantikus kitörést pedig egy kisebb tevékenység előzte meg, aminek hatására a víz találkozott a magmával.

De ez még mindig nem ad magyarázatot a kitörést kísérő cunamira, ugyanis a legtöbb szökőárat földrengés okozza, nagyon ritka a vulkáni eredetű cunami. Ráadásul bizonyított tény, hogy a Hungát kísérő szökőár csak jóval később jelentkezett, így az az elmélet, hogy a felfelé törő anyag tolta el a vizet körkörös hullámokat létrehozva, már meg is dőlt. A szakértők szerint a cunamit az okozhatta, hogy a vulkán közepén lévő kaldera, azaz a kőzetdugattyú, ami elzárja a magmát a felszíntől az alatta lévő anyag hirtelen távozása miatt keletkezett űr hatására gyorsan besüppedt, a helyére tengervíz áramlott be, és ez vezetett a szökőárhoz. A Hunga esetében 750 méter magas berogyásról beszélhetünk, ez pedig magyarázatot adhat a 20 méter magas hullámokra, arról nem is beszélve, hogy a Hungát mély víz vette körül, azaz a víztömeget nem lassította semmi egészen addig, amíg el nem érte a vízpartot, ahol aztán hirtelen lelassult, feltorlódott és óriási méretűre duzzadt.

A bálnák fejlődéstörténete az evolúció egyik nagy csodája és legnagyobb rejtélye is egyben. Hogy veszítették el a lábaikat és tértek vissza a tengerekbe ezek az emlősök, melyek tüdővel lélegeznek és elevenszülők? Erre a kérdésre keresi a választ Az egyiptomi Bálnák Völgye titkai című dokumentumfilm, amely február 29-én, csütörtök este 20:00-kor debütál a Viasat Nature műsorán, cikkünkben pedig megpróbáljuk visszakövetni ezt a fordított evolúciót.

A ma élő 90 féle bálnafaj közül mind emlős, és már maga Darwin is úgy képzelte, hogy a bálnák szárazföldi emlősökből alakultak ki. Ezért az elképzeléséért azonban kigúnyolták, emiatt eltávolította a későbbi írásaiból. Pedig nem járt messze az igazságtól: a bálnák esetében az evolúció fordítva működött – nem ők lépkedtek ki a tengerből, hanem pont fordítva. Ezt pedig számos lelet bizonyítja.

Az egyiptomi Szaharában található a Vádi al-Hitan, azaz a Bálnák Völgye, egy nagyjából 200 km2-es terület, amelyet páratlan mennyiségű, közel 40 millió éves fosszília borít. Itt fedezték fel az első bálnamaradványokat, amit még további ezer lelet követett – néhány olyan jó állapotú, hogy még a gyomrának a tartalma is azonosítható. Egyértelmű, hogy 40 millió évvel ezelőtt a Bálnák Völgyét még víz borította: akkoriban a mai Földközi-tenger a Tethys-óceán része volt, amely Európától egészen Indiáig húzódott. Ebben az óceánban éltek az ősbálnák is.

Az első ősbálnára mégsem a Bálnák Völgyében, hanem Pakisztánban bukkantak. A Pakicetus névre hallgató, elsőre őslónak nézett 50 millió éves lelettel sokáig nem tudtak mit kezdeni, mígnem fülében felfedeztek egy olyan csontot, amely elengedhetetlen a vízalatti halláshoz és kizárólag bálnák és delfinek rendelkeznek vele. Ennek a leletnek pedig lábai volt, azok végén apró paták. És ez az állat tudott úszni, előszeretettel vadászott halakra. A Pakicetus lehetett a bálnák őse, aki egy nap úgy döntött, hogy nem jön ki többé a vízből. Ugyanakkor nem ő az egyedüli bizonyíték arra, hogy a bálnák a patás állatok leszármazottjai, ugyanis a tehenekhez, szarvasmarhákhoz hasonlóan nekik is több gyomruk van, hogy elősegítse sajátos emésztési szokásaikat. DNS-ük alapján pedig a bálnák legközelebbi rokonai a vízilovak, és mindketten egy olyan állattól származnak, amely 5 millió évvel a Pakicetus előtt élt.

No, de hogy veszítették el ezek az állatok a lábaikat? A kérdésre a Bálnák Völgye adhat választ, ahol egy olyan, 40 millió éves leletre bukkantak, amely a köztes lépcső lehetett a járni képes és az uszonyos bálna között. Ez volt a Baziloszaurusz, amiről sokáig azt hitték, hogy hüllő (erre utal a neve is, ami Gyíkkirályt jelent), ám fogazata alapján egyértelmű, hogy emlős volt: egy akár 20 méter hosszúra is megnőni képes csúcsragadozó, amelynek versenysúlya elérhette a 6 tonnát. Ehhez pedig akkora hátsó végtagja volt, ami kisebb egy ember karjánál. Képtelen lett volna ezen járni, olyan haszontalan csökevény volt, mint egy T-Rex karja.

Az évmilliók során a bálnák végtagjai átalakultak, hogy elősegítsék az úszást és a lavírozást a víz alatt. A ma élő példányoknak csupán a medencéje emlékeztet arra, hogy valaha lábakon jártak: ezek fel-le mozognak, mint a szárazföldi patásoké, azaz amikor a bálna nekilódul, ő is vágtató mozdulatokat tesz, csak a víz alatt… Ugyan a ma élő fajok már nem emlékeztetnek a szárazföldön élő őseikre, hisz a bálnák echolokációval tájékozódnak, és egy részük fogak helyett szilákat növesztettek, de bizonyos fajok – például az orkák – megtartották a fogaikat, melyek sok-sok millió éve velük vannak. A lábaikat viszont már rég elveszítették.

Ami régen csak a sci-fikben volt elképzelhető, az mára valósággá változott: műholdak segítségével egészen apró dolgokat is nyomon követhetünk odafentről az űrből. Láthatjuk, ahogy egy pingvincsibe megteszi az első lépéseit, ahogy egy elefántcsalád a túlélésért küzd a szárazság közepén vagy ahogy egy ember a nagyvárosban arapapagájok ezreit eteti, de Földünk megmutathatja sötétebb oldalát is: láthatunk hirtelen eltűnő gleccsereket, erdőségeket felemésztő tüzeket és azt, hogy változik meg az otthonunk ijesztően gyorsan.

A Föld az űrből című négyrészes dokumentumfilm, ami január 9-től minden kedd este 20:00-kor látható a Viasat Nature műsorán. Új felfedezéseket, elképesztő színeket és mintázokat prezentál, méghozzá 20 nemzetközi űrügynökség és több magáncég által üzemeltetett műholdakról származó összehangolt képsorok segítségével, melyek Japántól Botswanáig a szó szoros értelmében véve új oldalról mutatják be gyorsan változó bolygónkat.

A Föld körül keringő több ezer műholdnak köszönhetően olyan, egyébként nehezen megközelíthető helyeket is tanulmányozhatunk, mint a sarkvidék. Itt élnek a császárpingvinek, melyek egyik kolóniáját az űrből jól látható barna foltok vesznek körül. Ezek bizony ürüléknyomok. Az egyik, 10 000 példányból álló kolónia, amely épp most gazdagodott számos csibével, rengeteg halat és krillt fogyaszt el, és hát a pingvinek nem rendelkeznek WC-kkel: oda ürítenek, ahol élnek. Körülöttük minden fagyott a súlyos mínuszok miatt, ezért kénytelenek havat enni, csak hát az összepiszkított hó nem túl egészséges, így a kis pingvinek első vándorlása végtermékek közötti lavírozásból áll, hogy friss havat találjanak maguknak. A szülők pedig velük tartanak, így hagy maga mögött a kolónia az űrből is látható barna ösvényeket. Szóval, ha császárpingvin-kolóniák után kutatnánk odafentről, akkor nincs más dolgunk, mint hogy keressük a maguk után hagyott kakifoltokat. Hogy ez a tipp mennyire hasznos, azt jól mutatja, hogy ennek – az odafentről szerencsére illatmentes – nyomozásnak köszönhetően az utóbbi időkben 26 új pingvinkolóniára bukkantak.

A műholdak segítségével ennél lélegzetelállítóbb jelenségeket is megfigyelhetünk. Például kapcsolatot két távoli kontinens között, amely több millió állat számára jelent segítséget. Észak-Afrikában egykori tavainak kiszáradt fenekéről a szél ásványi anyagokban gazdag port emel a magasba. Az egybefüggő, több száz kilométer széles porfelhő pedig átkel az Atlanti-óceánon, hogy Közép- és Dél-Amerika felett kössön ki, ahol az esőfelhőkkel egyesülve az ásványokban gazdag por esőcseppek formájában a földre hulljon kvázi megtermékenyítve azt, és ezzel többféle állatfaj számára teremtsen élhető környezetet, mint bárhol máshol a Földön. A műholdak segítségével a tudósok kiszámították, hogy évente több mint 27 millió tonnányi sivatagi por teszi meg ezt a háromezer kilométeres utat.

A magasból figyelő szemek a kongói dzsungel felett is érdekes jelenségre figyeltek fel. Több tucatnyi ösvény vezet az esőerdő egyetlen pontjához. Ezeket az utakat a Kongó legnagyobb állatai, az erdei elefántok vájták, melyek több száz kilométert vándorolnak azért, hogy erre a bizonyos pontra eljussanak, amit a helyiek csak úgy hívnak: az Elefántok Falva. Az erdei elefántok kis családokban élnek, de az Elefántok Falva napi 150 példányt vonz ide, ugyanis a levelekből és gyümölcsökből álló étrendjükből hiányzik néhány olyan létfontosságú ásvány, amit itt tudnak beszerezni. A földfelszín alatt nátrium, kálium és kalcium található, melyet az állatok az agyaraik segítségével a felszínre ásnak, ormányaikkal felszippantják őket és a környező vizekbe fújják, amit aztán szépen felszürcsölnek. Évszázadok óta űzik ezt a tevékenységüket, aminek hatására egy ötszázméteres tisztás alakult ki a dzsungel kellős közepén tele furatokkal. Nem mellékesen ez a tisztás olyan gyülekezőhely, ahol az elefántok szocializálódhatnak és akár életre szóló kapcsolatokat is köthetnek…

A világ tele van olyan helyekkel, melyeket a felszínről képtelenség lenne elérni és számos olyan jelenséget kínál földön és vízen egyaránt, melyek csak odafentről bontakoznak ki igazán. A Föld az űrből ezekről rántja le a leplet – a Viasat Nature műsorán.

Kalifornia a világ egyik legaktívabb szeizmikus zónája: itt húzódik a 1300 km hosszú és 150km széles Szent András-törésvonal is, amely San Franciscót és Los Angelest is érinti, és jelenleg ez a világ egyik legszigorúbban megfigyelt régiója, ugyanis a tudósok tartanak attól, hogy bármikor bekövetkezhet a katasztrófa. No, de mikor várhatjuk, hogy egy pusztító erejű földrengés-sorozat végigsöpör Észak-Amerika nyugati partján? A szeizmológiával foglalkozó szakértők azt mondják, több mint 70% az esélye annak, hogy 2032-ig megvalósul az elkerülhetetlen. A San Andreas: Versenyfutás az idővel – amely december 5-én, 19:35-kor debütál a Viasat Nature műsorán – azt mutatja be, hogy próbálnak a tudósok minél előbb rájönni arra, hogy jósolják meg a megjósolhatatlant, mert a Szent András akár egy 9-es erejű földrengéssel is meglephet minket, ami ezrek életébe kerülhet.

Az elmúlt bő 30 évben a kaliforniai törésvonal gyanúsan csendes volt. A San Francisco-öbölt 1989-ben megrázó, 6,9-es erősségű rengés volt az utolsó kiemelkedő esemény, ami a régiót a szó szoros értelmében megrázta. Vihar előtti csend? A szakértők felkészültek a Nagy Földrengésre, ezért az eseményt kiváltó Szent András-törésvonal lemezeinek minden egyes négyzetméterét, minden mozdulatsorát szemmel tartják, melyhez kb. 1400 szeizmográfot állítottak fel szerte a nyugati parton. A Kalifornián végihúzódó törésvonal két tektonikus lemez, a csendes-óceáni-lemez és az észak-amerikai lemez találkozásánál jött létre. Ez a két lemez folyamatosan mozog, méghozzá ellentétes irányba, évente nagyjából 50mm-t haladva. Nem olyan sok, gondolhatnánk, de a lemezek közötti feszültség folyamatosan nő.

A törésvonal környezetében nagyjából 30 millió ember él, akik érintettek lehetnek és akik az 1906-os nagy földrengést, amely gyakorlatilag egész San Franciscót elpusztította, már csak a történelemkönyvekből ismerik. Bő 50 évvel Kalifornia álammá nyilvánítását követően a nyugati part legnagyobb, legfejlettebb városa 40 másodpercen át rázkódott, amit pusztító tűzvész követett: a 7,9-es erősségűnek mért földrengésnek 3000 áldozata volt, az anyagi kár felbecsülhetetlen volt. Ekkor a törésvonalat határoló két lemez összesen 4,5 métert mozdult el egymástól, és a tudósok ezzel a páratlan, egyben rémületes jelenséggel szembesülve jöttek rá arra, hogy a mozgásokat figyelni kell.

Munkájukat cinikus szemek is követik, a biztosítótársaságok ugyanis azt akarják, hogy a tudósok képesek legyenek megjósolni, hogy a következő három napban várható-e rengés, mivel ha három napnál tovább kellene biztosítaniuk egy Los Angeles-méretű város populációjának kilakoltatását, az többe kerülne, mintha utána kifizetnék a földrengés okozta kárt – hangozzék ez bármennyire embertelennek.

A szakértők egyelőre a sötétben tapogatózva, többféleképpen próbálják megjósolni, mikorra várható a következő rengés: a múltban előfordult események a fák gyűrűihez hasonlóan rögzülnek a törésvonal környéki talajban, ezzel kimutatható egyfajta ciklikusság, de ez csak évtizedekben mérhető pontosságú adatokat kínál. Mások több km mélyre fúrva az ottani kőzet, illetve annak súrlódásából eredő hőmérsékletváltozások feltérképezésével próbálják kikövetkeztetni a rengések eshetőségét, megint mások szerint a rengéseket elektromágneses jelek előzik meg, és ezeket próbálják detektálni, de egyelőre egyik módszer sem hozott megbízható eredményt.

Jelenleg a tudósok egy szofisztikált detektálási rendszer kiépítésével az azonnali reakció időintervallumának kitágításán dolgoznak. Tudják, hogy minden másodperc számít és életeket menthet: mikor a rengés eléri a felszínt, az első, úgynevezett nyomási hullámok még laposak és másodpercenként akár 8km-t is haladhatnak, ezzel előrejelezve a néhány másodperccel később jövő, valamivel lassabb nyírási hullámokat, melyek az igazi pusztításért felelnek. A lakosságot pedig fel kell készíteni a villámgyors reakcióra, a statisztikák szerint ugyanis 99% az esélye annak, hogy Kalifornia valamelyik részét egy nagy földrengés fogja megrázni a következő 30 évben. De hogy melyiket, erre még keresik a választ.

Legyen szó mérgező szúrásról, tökéletes álcáról vagy pedig elképesztő sebességről: az állatokat a túlélésre tervezték. Az evolúció addig-addig csiszolt rajuk, míg igazi túlélőgépezetté nem fejlesztette őket. A vadon legnagyobb túlélőit mutatja be a Viasat Nature azonos című új sorozata, amely november 4-től minden szombaton 14:45-kor debütál a csatornán, hogy elkápráztasson minket a legegyértelműbb túlélési reakciótól a legbizarrabb vadászeszközig. Cikkünkben öt olyan állatot mutatunk be, amely kizárólag a gyorsaságra hagyatkozhat a túlélés érdekében.

1. Hogy ne égjen el elevenen a Szahara tűző napján, a szarvasvipera kénytelen „oldalazva” haladni a felszínen úgy hullámozva, hogy egyszerre csak két ponton érintkezzen a forró homokkal. Ráadásul a kígyó úgy forgatja haladás közben a testét, hogy minden egyes pontja egyenlő mennyiségben érintkezzen a felszínnel – talán mondanunk sem kell, hogy szélsebes tempót diktálva. Puha, sima pikkelyeinek hála a szarvasvipera a leggyorsabb kígyó a Földön, amely akár 28km/órás sebességgel is képes repeszteni.
2. A kolibri egy bizonyos fajtája kénytelen testsúlyának kétszeresét elfogyasztani nektárban, ezért napi kétezer virágot is meg kell látogatnia. Ehhez pedig piszok gyorsnak kell lennie: a szélsebes haladás érdekében egy kolibri akár másodpercenkét 80-at is képes verni szárnyaival, ráadásul a többi madárral ellentétben vízszintesen verdes, képes lebegni, előre-hátra, fel-le, vagy akár fejjel lefelé is mozogni. Szárnyai olyan profik, hogy a Stanfordi Egyetem kutatói kimutatták, hogy 27%-kal hatékonyabbak a helikopterek propellerjénél – szóval ki tudja, lehet, hogy a jövő járműveit a kolibrik inspirálják majd.
3. Hogy a kaméleon képes beolvadni a környezetébe, azt mindenki tudja, mint ahogy azt is jól tudjuk, hogy külön tudja mozgatni a szemeit, és emiatt nem csak 360 fokos szögben képes látni, de két különálló képet kap az agya, ám amikor vadászik, a két szem hirtelen csak a prédára fókuszál, és az állat ekkor áll elő überfegyverével: a világ leggyorsabb nyelvével, amely 100 km/órás sebességgel képes kicsapódni a szájából, ahol harmonika módjára összehajtogatva pihent, hogy úgy csapjon le zsákmányára, hogy azt se tudja, honnan jön a végzete.
4. Egy pingvinnek nem sok keresnivalója lenne egy ilyen listán, de az Antarktisz környékén honos szamárpingvin igazi világbajnok, ha úszásról van szó. Ez a nagyjából 80cm magas állat ugyanis akár 36km/órás sebességgel is képes evezni a víz alatt a sűrű és áramvonalas tollazatának és elképesztő vállizmának hála. Miközben a hideg tengervízben vadászik, a szamárpingvin szívverése 100-ról 20-ra lassul, ennek köszönhetően 7 percig is képes visszatartani a lélegzetét és akár 200 méter mélyre is le tud merülni.
5. Jogosan feltételezhetnénk azt, hogy a gepárd rendelkezik a leggyorsabb izommozgással, a minden tekintetben színes egyénnek számító nagy sáskaráknak van egy igen ütős fegyver a tarsolyában: ez az állat bír a legerősebb ütéssel a Földön. Ráadásul kalapácsalakú szájrészeit egy emberi pislogásnál ötvenszer gyorsabban képes előre lökni, hogy mindent megsemmisítsen, ami az útjába kerül. Ez bizony egy pisztolygolyó sebességével ér fel. A rák ezt az ütést ruganyos izomrendszerével képes bevinni, és olyan nagy sebességgel „húz be” áldozatának, hogy az azt körülvevő víz hőmérséklete egy pillanatra 5500 Celsius fokra hevül.

A sebesség csak egy megannyi azon tulajdonság közül, melyet az állatok a vadászat és a védekezés, szóval úgy általában a túlélés kedvéért fejlesztettek ki: a találékony építkezőktől a tehetséges színészeken és a magasban vitorlázó példányokon át a legügyesebb vadászokig A vadon legnagyobb túlélői című doksi megannyi állati csodát és csodás állatot rangsorba tesz, hogy rádöbbenjünk: lenne még mit tanulnunk tőlük!

Az utóbbi évszázadokban a farkasok szinte teljesen eltűntek Európából, de úgy tűnik, ez hamarosan megváltozik. A Farkas: A határok nélküli vándor című kétrészes dokumentumfilm, amely október 4-én és 11-én szerda este 8-kor mutatkozik be a Viasat Nature műsorán, egy fiatal, magányos farkas szemén keresztül mutatja be, hogy vágott utat magának ez a legendás állat Lengyelországból indulva Németországon át egészen Hollandiáig, ahol aztán párt is talált magának. De Fürkész varázslatos története nem egyedülálló: egyre több a bizonyíték arra, hogy Magyarországon is újra felbukkantak a farkasok. Cikkünkben ezeket gyűjtöttük össze – egy pórul járt farkas szomorú történetével együtt.

Magyarországon a farkas védett állatnak számít, ami nem meglepő, ugyanis az itthon megtalálható állomány a II. világháborúban nagyon lecsökkent, hosszú évtizedekre el is tűnt, hogy aztán csak a 80-as években jelenjen meg újra elvétve. Főleg az Északi-középhegységben szúrtak ki példányokat, ahol ma is tartósan jelen vannak, ezen kívül a Nyírségben és Sopron környékén is számíthatunk a felbukkanásukra, mi több, 1991-ben a Balaton-felvidéken is láttak egy példányt, amit ki is lőttek. Azóta az északról és délről átkóborolt példányokat nem lövik ki automatikusan.

A farkasok alapvetően egyébként nem jelentenek veszélyt az emberekre: az Európai Unió területén nagyjából 18 000 farkas él, és ezek elvétve támadnak az emberre, miközben az unióban élők napi szinten találkoznak velük. 1950 és 2000 között mindössze 59 olyan alkalmat jegyeztek fel, hogy egy farkas emberre támadt, és ebből 38 esetben veszettséggel fertőzött példány rontott embertársunkra, az összes támadásból pedig öt végződött halálesetettel. A legnagyobb farkaspopulációval – nagyjából 3 000 példánnyal – amúgy a szomszédos Románia rendelkezik, de ott is elvétve található olyan feljegyzés, hogy egy állat megharapott volna valakit.

A farkas alapvetően visszahúzódó állat, nem konfrontálódik az emberrel, inkább meghúzza magát vagy elmenekül. A farkasok akkor válhatnak veszélyessé, ha etetni kezdik őket, mert akkor elkezdenek kéregetni, és hajlamosak tolakodóvá válni. Semmilyen körülmények között nem ajánlott őket követni, mert agitálva érezhetik magukat, és főleg ha valamilyen betegséggel fertőzöttek, akkor ránk is támadhatnak.

És hogy milyen messzire képesek vándorolni – csak úgy, mint A határok nélküli vándor hőse –, arra jó példa az M237-es számú, jeladóval felszerelt farkas szomorú története, aki 2022 júniusa és 2023 márciusa között közel 2000 km-t tett meg, és úgy jutott el Svájcból Magyarországra. Valamikor idén februárban érkezett meg hozzánk, és egyenesen Budapest felé vette az irányt, hogy aztán egy nógrádi vadkamera előtt vonuljon el. Végül pedig aztán az elhallgató jeladója szerint a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Hidasnémetitől nem messze lőtték ki április 1-én. Az állatot megjelelő Gruppe Wolf Schweiz nevű csoport szerint a szürke farkas által megtett út az egyik leghosszabb, amit farkas valaha is véghez vitt, ezért is szomorú, hogy ilyen sors várt rá Magyarországon. Az elkövető ellen természetkárosítás miatt indult eljárás, és ugyan a gyanúsítottak megpróbálták eltüntetni nyomaikat – a jeladót levágták és a Hernád folyóba dobták, a tetemet pedig eltüntették –, de végül augusztusban előállították és gyanúba fogták őket.

Szerencsére Fürkésznek, A határok nélküli vándor hősének története ennél sokkal boldogabb véget ért, hisz a sorozat két epizódja szerint a holland erdőkben még kölyke is született, hogy azzal is gyarapítsa kontinensünk egyre gazdagabb populációját.

Hozzánk hasonló módon az állatok is alszanak, de más-más módon és ritmusban: vannak hatalmas elefántok, melyek csak két órát sunynak, míg apró méhecskék akár tíz órát is durmolhatnak naponta, és ott vannak a madarak is, melyek repülés közben szunyókálnak kicsit, mégsem ütköznek össze. Róluk mesél a Hogy alszanak a vadállatok? című dokumentumfilm, amely szeptember 17-én délben mutatkozik be a Viasat Nature műsorán, amely azt is bemutatja, hogy mit kezdenek az állatok az alvásmegvonással. Cikkünkből kiderül, hogy az oroszlánfókák merülés közben szunyókálnak, bizonyos madarak meg csak „félszemmel” durmolnak, hogy pihenés közben mindig rajta tudják tartani a szemüket a környéken.

A hozzánk legközelebb álló alvási metódussal az orangután bír, egyben talán ő a legkényesebb állat a fekhelyét illetően: akár egy órát is elszöszölhet azzal, hogy kényelmes és ideális ágyat verbuváljon magának. Ez nem is csoda: hozzánk hasonló módon az orangutánnak is mély és nyugodt alvásra van szüksége ahhoz, hogy rendesen kipihenhesse magát, nem mindegy hát, hogy hol és hogyan teszi azt.

De mi a helyzet azokkal az állatokkal, melyek nem mutatnak rokonságot az emberekkel, például a méhekkel? Ők a méhsejtjeikbe rejtőzve bizony jó sokat alszanak – akár 9-10 órát is. Lehet, hogy ezek a csíkoshátú állatok arról ismertek, hogy folyamatosan szorgoskodnak, de nekik is szükségük van alvásra, egy alvásmegvonásos kísérlet ki is mutatta, hogy egy olyan méh, ami nem tudja kipihenni magát, sokkal kevésbé hatékonyabban végzi el a munkáját, mint a többiek. Míg egy méh rengeteget alszik, addig egy elefánt mindössze pár órára hunyja le a szemét éjszakánként. Hogy a súlyát fenntartsa, egy elefántnak minimum 100, de akár 500 kg ételt is magához kell vennie naponta, így ő egyszerűen nem ér rá aludni: folyamatosan ennie kell! Az pedig, hogy pontosan mikor alszik, erősen függ a levegő hőmérsékletétől és páratartalmától, az pedig ritkán ideális.

Alvás közben védtelenek vagyunk, ez pedig néhány állatra nézve akár halálos következményekkel is járthat: a fókák például akár meg is fulladhatnának, ha úszás közben elalszanak – és mégis megteszik! A delfinekhez hasonlóan bizonyos fókák ugyanis képesek csak az agyuk egyik felét működtetni, miközben a másik pihen és fordítva, így aztán az egyik agyféltekéjükkel szemmel tartják a rájuk leselkedő ragadozókat, illetve ügyelnek arra, hogy ne fulladjanak meg a vízben, miközben a másik regenerálódik. Az oroszlánfókák ezzel szemben a párzási időszakukban, mikor messze beúsznak a tengerbe és több hónapig nem is teszik partra az uszonyukat, úgy pihennek, hogy hosszú, akár félórás merüléseket is végrehajtanak spirális alakzatban, és közben kikapcsolnak 10 percekre. Így aztán képesek napi 2-2 órát is aludni.

Bizonyos madárfajok szintén úgy alszanak, mint az említett fókák: agyuk egyik fele pihen, a másik aktívan figyel – mármint ha kénytelenek figyelni. A kanadai ludak például megosztják egymás között az őrködés feladatát, miközben a madárraj a földön pihen: a raj szélén lévő madarak csak „félszemmel” aludnak: attól függően, hogy a rajnak melyik szélén tartózkodnak, a jobb vagy bal szemüket nyitva tartják és a környezetet kémlelik, miközben a rajon belül tartózkodó madarak vígan durmolhatnak.

Egy biztos: alvásra szinte minden állatnak szüksége van, még a legegyszerűbb organizmusoknak is, ugyanis pihenés közben regenerálódnak és tanulnak. Meg aztán: aludni jó!

„Úgy tűnhet, hogy amit az egyén tesz, az nem sok, de ha egymillió ember tesz valamit minden egyes nap, az összeadódik. És ha az ember azt olvassa, hogy a csimpánzokat sikeresen szabadon engedték, akkor gondolhatja azt, hogy ha ők képesek rá, akkor én is megpróbálhatom.” – Jane Goodall

Több mint egy éven át forgott a kamera Jane Goodall, a csimpánzok megmentője intézetében, mélyen Kongó szívében. Az árva csimpánzok legnagyobb afrikai menedékhelyén lépésről lépésre végigkövették, hogyan készítik fel ezeket az állatokat arra, hogy visszatérjenek természetes közegükbe. A hatrészes dokumentumsorozat során a világ egyik legelismertebb természetvédőjének (aki nemrégiben hazánkban is járt) mindennapjaiba is betekinthetünk augusztus 5-étől szombatonként és vasárnaponként 19 órától a Viasat Nature csatornán.

A csimpánzok a bolygó bármely teremtményénél jobban hasonlítanak az emberre. Veszélyeztetettek élőhelyük elvesztése, az orvvadászat és az illegális állatkereskedelem miatt. Dr. Jane Goodall több évtizede harcol az állatok megmentéséért, Kongóban található intézményében 140-nél is több árva csimpánz nevelkedik, és a világ minden részéről jött gondozók arra készítik fel őket, hogy ismét a saját otthonukban éljenek. „Az édenkertet szeretnénk nyújtani neki” – fogalmazott dr. Rebecca Atencia intézetigazgató.

Jane Goodall nemrég hazánkba is ellátogatott, és teltházas előadások keretében mutatott rá arra, hogy minden apró cselekedet számít, amivel kicsivel jobbá tehetjük a világot. Az 1934-ben, Londonban született Jane Goodall mindössze kétéves volt, amikor kapott egy élethű játékcsimpánzt, amiről sokan úgy vélték, hogy meg fogja rémíteni őt, ehelyett elválaszthatatlan társak lettek (a mai napig őrzi). Etológusként a majmok egyéni és szociális viselkedését tanulmányozta, kutatásai pedig alapjaiban változtatták meg azt, amit a csimpánzokról gondolunk. Ő fedezte fel, hogy az állatok eszközöket használnak, ezt pedig korábban kizárólag az emberekről feltételezték.

Az általa alapított Intézetet innovatívan, a közösségre fókuszálva gondolta újra a természet- és állatvédelmet, továbbá világszerte támogatja a csimpánzok és élőhelyük védelmét. Roots&Shoots (Rügyek és Gyökerek) elnevezésű ifjúságnevelési programja fiatalok százezreit buzdítja arra, hogy együttes erővel tegyék jobb hellyé Földünket.

Érett kora ellenére évente nagyjából 300 napot utazik, hogy környezeti válságokról, a fegyverkezés csökkentéséről, az AIDS megállításáról vagy a nyomor megszüntetéséről tartson előadásokat. Munkásságáért többek között az ENSZ békenagyköveti, a Francia Becsületrendet vagy az ázsiai Nobel-díjnak tartott Tang-díjat is elnyerte.

És hogyan integrálják természetes közegükbe az állatokat? A Jane Goodall, a csimpánzok megmentője című dokumentumsorozat egyik legérdekesebb része, amikor erdei kirándulásokat rendeznek az állatoknak, és ott különböző túlélési tevékenységekre oktatják őket (pl. hogyan törjenek diót kővel, hogyan keressenek élelmet stb.). A szabadságig számos „vizsgán” kell jó eredményt elérniük – ilyen a fészeképítés, az élelemkeresés vagy a csapatmunka. Idegen csimpánzok hívásának lejátszásával a reakciókat, illetve az egymás közti kommunikációt is tesztelik. Az emberekhez hasonlóan a csimpánzok is eltérő karakterrel rendelkeznek, és előbb-utóbb kiemelkedik közülük egy domináns vezető, aki majd a vadonban is irányítja a többieket. Először az intézményhez tartozó zárt erdőben engedik szabadon őket, miközben mozgásérzékelő kamerákkal folyamatosan monitorozzák őket, és ha „levizsgáznak”, akkor jöhet a teljes szabadság. Egy csimpánz akár 10-14 évig is az intézet növendéke lehet, és csak akkor térhet vissza a vadonba, ha valóban alkalmas erre, de – ahogy Jane Goodall fogalmazott – a program azon kevés lehetőségek egyike, amivel növelni lehet az oly régóta fogyatkozó populációt.

Még csak most kezdjük felfedezni, mennyire különlegesek is a madarak. Július 28-án, 29-én és 30-án 19:15-kor látható a Madarak című háromrészes doksi a Viasat Nature műsorán, amely a legutóbbi tudományos megfigyelések alapján egészen új színben tűnteti fel a szárnyas lényeket – a fejlődésüktől kezdve a kommunikációjukon át az intelligenciájukig, nem beszélve arról, hogy adaptálódnak a klímaváltozáshoz. Cikkünkben feltárjuk, hogy képesek-e a madarak repülés közben aludni, és álmodnak-e közben, valamint hogy nem ütköznek össze, mikor rajban szálnak.

Alszanak-e a madarak repülés közben?

Az állatvilág egyik legnagyobb csodájaként a kis goda gyakorlatilag megállás nélkül repül 11 500 km-t Alaszka és Új-Zéland között, mindössze 8 nap alatt. De vajon alszik-e, miközben a szárnyával verdes? Azt már tudjuk, hogy síklás és körözés közben bizonyos madarak képesek szunyókálni, akár csak másodpercekig, no de mi a helyzet azzal, amikor aktívan csapkodnak a szárnyaikkal? Sajnos a kis godák túlságosan aprók ahhoz, hogy a jelenleg rendelkezésre álló eszközökkel a tudósok képesek legyenek tanulmányozni őket, ezért a ludakat figyelték meg, hogy vajon ők alszanak-e, miközben a vízben pedáloznak. A vizsgálathoz akkurátusan lehelyezett kamerákkal követték nyomon a ludak mozgását, és azt figyelték, hogy pedálozás közben lehunyják-e mindkét szemüket, azaz ejtőznek-e egy sort. A megfigyelés pozitív eredményt hozott: a kacsák képesek aktív úszás közben szunyókálni, és ha ez lehetséges, akkor a kis godának is tudnia kell hunynia, miközben a szárnyaival verdes félúton Alaszka és Új-Zéland között.

Miről álmodnak a budapesti galambok?

Tudósok azt is megvizsgálták, hogy az emberekhez hasonlóan a madarak is megtapasztalják-e a gyors szemmozgásos REM alvást, és ennek során álmodnak-e. Ehhez a legalkalmasabb tesztalanynak a budapesti galamb bizonyult, amely átlátszó szemhéjakkal rendelkezik, szóval a pupillamozgást nyomon lehet követni, miközben az állat szeme csukva van. A vizsgálatot éjszaka végezték infravörös kamerák segítségével, és egy nagyon érdekes dologra lettek figyelmesek. A galambok nem csupán REM alvást produkáltak, de ennek során a pupilláik úgy szűkültek össze, mint akkor, amikor egymásnak „udvarolnak”. Úgy tűnik, az állat alvás közben is ezt érzelmi állapotot élte meg újra: egészen pontosan az agya reaktiválta az idegi hálózatát, hogy újrajátssza azt az érzelmi állapotot, amit udvarlás közben átélt. Mondhatni, a galamb álmodott, mi több, újra átélte az ébrenlét során szerzett élményeit, hogy tanuljon belőlük.

Hogy kerüli el a „légi katasztrófát” egy több száz madárból álló raj?

Bizonyos madárfajok akár több száz, sőt ezer fős rajokban is repülhetnek, mégsem ütköznek össze egymással. Szakértők megfigyelték, hogy a raj elképesztően gyorsan reagál, ha egy ragadozó támadásba lendül. A széleken repülő madarak konstatálják először a veszélyt, ők változtatnak először irányt és informálják a többieket a bajról. Ez az információ másodpercenként 40 métert is képes terítődni a madarak között, szóval egy 400 példányból álló raj alig fél másodperc alatt képes teljes egészében irányt váltani. És hogy ne ütközzenek össze, minden egyes irányváltást hangok formájában kommunikálják egymásnak. Persze, ahhoz, hogy egy egész raj irányt változtasson, nem elég egyetlen példány riadója, hisz az lehet akár „vaklárma” is, a rajban repülő madarak megvárják, amíg több helyről is érkezik figyelmeztetés, és ha ez meghaladja a kritikus pontot, akkor a másodperc tört része alatt akcióba lendülnek. Szóval a legtöbb, rajban repülő madár nem csak a figyelmeztetés hangját képes kiszűrni a zajból, de azt is, hogy hány csőrből hangzik el az.

„Teljesen alábecsültük azt, amire a madarak repülés közben képesek. Úgy kéne rájuk hivatkoznunk, mint tollas majmokra, mivel hihetetlen képességekkel rendelkeznek” – nyilatkozta Dr. Auguste Von Bayern, a Max Planck Madártani Intézet szakértője a szárnyas lényekről, akik elképesztő intelligenciával, tájékozódóképességgel és alkalmazkodási készségekkel rendelkeznek. Róluk árul el új titkokat a Madarak című 3-részes dokumentumflm-sorozat – a Viasat Nature műsorán.

Vulkánkitörések csak távoli, egzotikus országokat érinthetnek, az öreg kontinensen már mind rég kihunyt, nem igaz? Nagyon nem. Európában jelenleg is nagyjából 100 aktív vulkán van – ebből 30 az Európai Unió területén belül –, és ezek mindegyike kitört már egyszer az elmúlt 10 000 évben. Ez pedig a Föld életkorát nézve másodperceknek számít csupán. A Kanári-szigeteken található Cumbre Vieja 2021-es vagy az izlandi Eyjafjallajökull 2010-es kitörése mind arra figyelmeztet, hogy a szunnyadó szörnyetegek bármikor magukhoz térhetnek. Ezt a témát járja körül az Alvó óriások: Európa nyughatatlan vulkánjai című dokumentumfilm is, amely 2023. június 27-én kedd este 20:00-kor debütál a Viasat Nature műsorán. Cikkünkben bekapcsolódunk mi is a geológiai oknyomozásba, melynek során feltárjuk, hogy Magyarország mennyire veszélyeztetett vulkanikus szempontból és hogy nem is a Vezúv jelenti a legnagyobb veszélyt Európára.

Jelenleg 1670 felszíni vulkán van a világon, melyek között évente nagyjából 60 kitörést regisztrálnak. 800 millió ember, azaz az emberiség 10%-a él aktív vulkán 100 kilométeres környezetében, ennyien vannak kitéve egy esetleges kitörés közvetlen veszélyeinek. A történelmi feljegyzések szerint az elmúlt 500 év során 300 000 ember esett vulkánkitörésnek áldozatul, jelentős részük Európában.

Az öreg kontinensen pedig még most is számos helyen megfigyelhető vulkanikus aktivitás. Spanyolországban, a Francia-középhegységben, az Alpok nyugati oldalán, mi több, a keleti oldalán is – Lengyelországban, Szlovákiában, sőt, még Magyarországon is kimutathatók a nyomai. A hozzánk legközelebbi vulkán az erdélyi Csomád, amely bő 10 000 éve tört ki utoljára, és ugyan semmi sem utal arra, hogy mostanában feléledne, erre nincs biztosíték. Az elmúlt 20 millió évben egyébként a Kárpát-medence vulkánjai voltak a legaktívabbak Európában – a Mátra, a Börzsöny és a Tokaji-hegység is vulkanikus tevékenység során alakult ki. Ezek ma már nem fognak kitörni, de az úgynevezett lávafolyással „operáló” bazaltvulkán megjelenésére bármikor számíthatunk, ugyanis a Kárpát-medence földköpenyének jelenlegi állapota alkalmas arra, hogy a bazaltmagma alakulhasson ki benne. Ez akár napok alatt a felszínre bugyoghat, hogy katasztrofális helyzetet ugyan ne teremtsen, de okozzon némi kellemetlenséget.

És mi a helyzet más európai országokkal? A franciaországi Auvergne-régióban található Chaîne des Puys nem is olyan rég még egészen virgonc volt – értsd: alig 8 000 éve tört ki utoljára. Emiatt nem lehet lehúzni az aktív vulkánok listájáról, és jelenleg nem lehet megmondani, hogy 30-40 éven belül nem tör-e ki újra. 2021-ben a Kanári-szigeteken található Cumbre Vieja 86 napon át lőtte magából az áldást, hogy La Palma szigetét mindörökre megváltoztassa. A vulkáni hamu felemésztette a helyi infrastruktúrát, tönkretette a vízhálózatot, elpusztított 3 000 épületet, 7 000 embert pedig azonnal evakuálni kellett. A helyreállítási munkák évtizedekig el fognak húzódni és közel 1 milliárd euróba fognak kerülni.

A vulkanológusok szerint a Vezúv, amely kétezer éve elpusztította Pompeii-t és amely utoljára 1631-ben tört ki, épp erőt gyűjt a következő kitörésre. 8 kilométer mélyen ott rejtőzik egy magmakamra, amely ugyan már nem kapcsolódik a felszínhez, de csupán 8 kilométernyi föld és szikla súlya választja el attól, hogy feltörjön. A mélyben viszont magmatevékenységnek hála egyre több olyan gáz szabadul el, ami a felszínre akar törni, és a hegy egyszer meg fogja adni magát a nyomásnak. Ez pedig katasztrofális eseményekhez vezethet, a Vezúv környékén ugyanis közel 4 millió ember él, ezek közül sokan a hegy lankáin.

A Vezúvtól alig néhány kilométerre viszont egy másik vulkáni terület kezdődik, ami a szakértők szerint az egyik legveszélyesebb a planétán, mégse nagyon hallottunk még róla. A Flegrei-mezők kárterekkel, kúpókkal megszórt területe alatt óriási magmakamrák rejtőznek, bennük több ezer köbkilométernyi magmával. A talajról nézve a Flegrei-mezőkön nem is látszik, hogy vulkáni területről van szó, csak több kilométernyi magasságból rajzolódik ki az a 13 km átmérőjű, részben a Nápolyi-öbölbe süllyedt megakráter, amit mérete és jellege miatt is kalderának hívnak. A kalderák akkor jönnek létre, amikor egy gigantikus vulkán a tartalmát kiürítve egyszerűen magába roskad. A Flegrei-mezőkön ez a jelenség nagyjából 40 000 évvel ezelőtt zajlott le, és olyan intenzív volt, hogy a megavulkánja által kilőtt anyag egy része a 2500 kilométerre lévő Oroszországban landolt. Ez a kitörés kataklizmához közeli esemény volt. És ugyan a Flegrei-mezők évezredek óta csendben pihen, a kalderáján belül jelenleg is több apró vulkán található, összesen nagyjából 70 darab.

A Flegrei-mezőkön nagyjából 500 000 ember él, további hárommillió pedig a közvetlen közelében. Ha újra kitörne, akkor a Nápolyi-öbölnek a fele percek alatt elenyészne, Dél-Olaszországot pedig 50-100 méternyi vastag hamuréteg borítaná be. És ez csak egy azon szörnyetegek közül, amit az Alvó óriások bemutat, miközben arra figyelmeztet, hogy a vulkanikus tevékenységet folyamatosan figyelemmel kell követni, ugyanis az egész kontinensünk léte függhet tőle. Jobb lesz hát figyelni a jeleket.

Úttörő technológiát és forradalmi CGI-animációt használva keltették újra életre az ősvilág legikonikusabb lakóit – T. rextől a mamutig, megalodontól a kardfogú tigrisig. Az Elveszett vadak: Előásva című hatrészes dokumentumsorozat (itthon a Viasat Nature sugorázza 2023. május 6-ától szombatonként 20:00 órától) olyan titkokat árul el az ősi állatokról, amelyeket talán még a legodaadóbb rajongók sem tudnak. Például, hogy egy T.rex lábnyomából hogyan lehet megállapítani a magasságát, a formáját és még a sebességét is, illetve hogy egy mamut akár hat új fogsort is képes növeszteni magának.

A T.REX a maga 8 tonnájával akkora volt, mint egy busz. Ez a hihetetlen intelligens állat az ősvilág egyik legismertebb lakója, mégis nagyon keveset tudunk róla. Néhány 66 millió éves lábnyom azonban, amit a wyomingi Glenrockban találtak, most új titokat tárhat fel a királygyíkról. Világszerte összesen három tyrannosaurus nyomvonalat fedeztek fel eddig, így különösen értékesek ezek a wyomingi nyomok. A kutatók nem is hagyják, hogy tovább kopjanak: 3D-s digitális lézermásolatot készítenek róla, hogy a szkent a későbbiekben laboratóriumi körülmények között is kivizsgálhassák.

A T.rex a valaha volt legnagyobb szárazföldi húsevő. Hossza elérhette a 12-13 métert, testalkata és -tartása úgy alakult, hogy a leghatásosabb fegyveréhez, a fejéhez igazodjon, amely akkora volt, mint egy fürdőkád, és tele volt fogakkal: nagyjából 50 darab volt belőlük, a legnagyobbak 30 centi hosszúak. Az, hogy egy ekkora fejet meg tudjon tartani, masszív farok és még masszívabb lábak kellettek. És most jön a fordulat: ez a monstrum lábujjhegyen járt! A glenrocki lábnyomok is ezt bizonyítják, a mérések ráadásul megadták egykori gazdájuk paramétereit is: ő egy fejlődésben lévő, nagyjából 2 méter magas, 10-12 éves példány volt. A lábnyomok távolsága alapján saccolják a sebességet: ez a T.rex nagyjából 9.5 km/h sebességgel haladt – gyorsabban, mint a legtöbb áldozata és hirtelen kitörésekre volt képes, ugyanakkor hamar elfáradt. Többnyire csordákban vadásztak, így egy fiatalabb példány is képes volt elejteni akár nagyobb vadakat.

Tényleg az ember felel a mamutok eltűnéséért?

A MAMUTOK az őskori elefántok egy kihalt fajtája. Több fajuk is létezett, és egy-két példány gigantikus méretűre nőtt. A dakotai Hot Springsben talált több mint 60 lelet egyik főszereplője 3,6 méter magas lehetett, ívelt agyara 5 méter hosszú volt. Ezeket az állatokat általában hosszú, gyapjas szőrükről szokták beazonosítani, de az amerikai mamut szinte teljesen szőrtelen volt. A paleontológusok szerint ez a fajta egy Ázsiából Észak-Amerikába érkező elefántból fejlődött ki évmilliókkal ezelőtt. A jégkorszak alatt is élt, de a szárazabb, jégmentesebb területeket szerette, ezért még a mai Mexikó területén is honos volt. De vajon miért hal ki gyapjas rokonával együtt, amikor a körülmények ideálisak voltak számára?

A Hot Springsben talált maradványok rámutattak, hogy habár téglaméretű fogaik folyamatosan koptak, ezek helyére újakat tudtak növeszteni: 60 éves élettartamuk alatt akár 6 teljesen új fogsort is elhasználhattak. Voltak természetes ellenfeleik, például a kardfogú tigrisek vagy a laposfejű medvék, de nem ők tehettek arról, hogy eltűntek a föld felszínéről. Az időjárási viszonyokhoz is alkalmazkodtak, egyes szakértők szerint viszont egy új, minden eddiginél veszélyesebb új faj – az emberiség megjelenése lett a végzetük.

Az ősemberek több hullámban vándoroltak el az afrikai kontinensről, és közben vadásztak. Prédáik között pedig mamutok is voltak, melyek reprodukciója viszonylag lassú volt, hiszen egy vemhesség – a mai elefántokhoz hasonlóan – akár 22 hónapig is eltarthatott, a vadászok által megtizedelt csordák nem tudtak gyorsan regenerálódni. Ugyanakkor a mamut hatalmas agyarai és vastag húsa miatt szívós zsákmány volt, és amúgy is évezredeken keresztül éltek egymás mellett őseinkkel gond nélkül.

Akkor mégsem mi voltunk a mamutok eltűnésének legfőbb okai? A mamutok széles őrlőfogak növesztésével a fűevéshez alkalmazkodtak, ám amikor a hideg visszavonult, és újra megjelentek a fák, az állatok nem tudtak adaptálódni a lombok fogyasztásához, ezért egyre északabbra szorultak, ahol egyre mostohább körülmények között voltak kénytelenek túlélni. Az utolsó példányok négyezer évvel ezelőtt tűntek el, nagyjából akkor, amikor az egyiptomi fáraók felépítették a piramisaikat.

A mamutokkal szemben a tasmán tigris eltűnéséért az emberiség már közvetlenül is felel: róluk is mesél az Elveszett vadak: Előásva című sorozat.

Patrick Aryee vadvilága március 20-án, hétfőn 20:00-kor tárul fel a Viasat Nature műsorán. A neves angol biológus és filmes-felfedező bejárja a világ minden sarkát Costa Rica dzsungeljeitől kezdve a kanadai Brit Kolumbia esőerdőiig, hogy egyszerre szellemes, kötetlen és lebilincselő módon mutassa be, hogy a természetben milyen kapcsolatban áll minden a legapróbb dolgoktól a legnagyobb ragadozókig, és hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy még a legkisebb beavatkozás is végzetes következményekkel járhat. Cikkünkben bemutatjuk a lazacok vándorlásának környezeti hatásait és hogy miért függ egyetlen apró rovartól egy olyan dzsungel léte, ahol kétszer annyi állatfaj él, mint egész Észak-Amerikában.

A lazacok éves vándorlása olyan nagy volumenű, hogy még az űrből is látszik

Nem túlzás. Mikor a kanadai Brit Kolumbia partjainál több millió lazac az ívási időszak kezdetén a tengerből az édesvizek felé veszi az irányt, az olyan hatással van a környezetre, hogy még műholdakról is látni. Ez nem véletlen, ugyanis az egész esőerdő összefügg a lazacvándorlással, így a lazacszám csökkenése drámai hatással lehet a helyi ökoszisztémára.

Már a partoknál élő orkák is szinte kizárólag lazaccal táplálkoznak, mert táplálók, zsírosak és az év minden napján elérhetőek, és mikor a lazacok elindulnak árral szemben, hogy vándorlásuk végén elérjék többek között a Nagymedve Esőerdő közepén található születési helyüket, ott és útjuk során is az egész környezetükre kulcsfontosságú hatással vannak. A folyók mentén élő grizzlyk étrendje például nagyban függ a halaktól – ott, ahol vannak lazacok, a medvepopuláció tízszer nagyobb, mint azokon a helyeken, ahol nincsenek.

A halak azokat a vizeket is befolyásolják, amikben vándorlásuk során megfordulnak. A lazacok kémiai jelekkel látják el a folyókat, amiken felúsznak, hogy tudják, merre kell jönniük. Útjuk során tömegük felét elveszítik, és nem mindegyik ér célba. Az elpusztult példányok lebomlanak, ami rengeteg nitrogént szabadít fel és mindent megtermékenyít körülötte. A medvék is rengeteg halat hordanak szét az erdőben, melyek egy részét elfogyasztják, a maradék viszont lebomlik és a termőföld része lesz. A lazacvándorlás után a folyók menti növényzetek zöldje is sokkal intenzívebb lesz, és ez az, ami még az űrből is látható.

Egyetlen apró rovartól függ a dzsungel legnagyobb büféjének léte

A Costa Rica-i Osa-félszigeten található a bolygó legrégebbi esőerdője, amely kétszer annyi fajnak ad otthont, mint amennyi az USA-ban és Kanadában együttvéve található, és az itt élő állatok 80%-a rovar. Az elmúlt tíz évben ez az állomány rohamosan csökkenni kezdett, ezt pedig az időjárás változásának tudták be: egyrészről a gyilkos aszályoknak, másrészről pedig a szakadó esőknek és a pusztító árvizeknek. A rovarok számának csökkenése pedig alaposan megbolygathatja a helyi élővilágot.

Vegyük például a fügefákat, melyek a teljes erdei ökoszisztéma alappillérei. Egy nagy fügefa több tonna fügét biztosít egy rövid évszak alatt, ami az esőerdő sok faja számára olyan, mint egy büfé – madarak, majmok, bogarak, pillangók és még sok száz más faj táplálkozik belőlük. A fügefák túlélése egyetlen rovaron múlik, és ez a rovar egész életében függeni fog a fügefáktól. A füge igazából semmilyen más gyümölcshöz nem hasonlítható, ugyanis egy belső szirmokkal rendelkező, fordított világ. Az a rovar pedig, ami képes megtermékenyíteni, a fügedarázs, amely egy apró nyíláson át jut be a virágba, hogy odabent tegye le a petéit. Amikor ezek a peték kikelnek, már tele is vannak pollennel, és elindulnak, hogy saját fügét keressenek maguknak, amit aztán megtermékenyíthetnek. Közel ezer fügefa fajta van, és mindet csak ez az egyetlen rovar tudja megtermékenyíteni. Ez pedig egy többmillió éves ko-evolúció eredményeképp alakult ki így. Ha a fügedarazsak eltűnnének vagy a számuk jelentősen megcsappanna, az tönkre tehetné a helyi dzsungelek élővilágának egyik legfőbb élelemforrását.

Az ilyen ko-evolúciós kapcsolatokból sok-sok létezik, és nem csupán az Osa-félsziget dzsungeljeiben. Négyrészes dokumentumfilmjében Patrick Aryee megvizsgálja a Costa Rica partjainál élő tengeri teknősök és a jaguárok kapcsolatát, továbbá ellátogat a nagy észak-amerikai síkságokra is, hogy feltárja, milyen kapcsolatot ápol a ganajtúróbogár a környék legikonikusabb állatával, a bölénnyel – kizárólag a Viasat Nature műsorán.

A Nagy-korallzátony a Föld legnagyobb korallzátonya, amely több mint 2 000 km hosszan húzódik, összesen 34,4 millió hektáron. Még az űrből is látszódik. Óriásinak tűnik, de a Föld méreteihez képest elenyésző, de nem úgy a fontossága. A korallzátonyok mindössze 1%-át foglalják el a Földünk felszínének, és mégis a tengerben élő élőlények 50%-a tőlük függ, és ezek az élőlények állítják elő a bolygónk oxigénállományának felét. A zátony fele elpusztult az elmúlt húsz év során, de talán még nem késő tenni érte valamit. A Nagy-korallzátony világa című háromrészes dokumentumfilm, amely január 8-án, 17:30-kor startol el a Viasat Nature műsorán, azt a nemzetközi csapatot követi nyomon, melynek tagjai formabontó eszközök segítségével próbálják megmenteni a Nagy-korallzátonyt és annak 9 000 különböző faját a pusztulástól. Cikkünkben felfedjük, hogy a csapat hogy próbálja megmenteni a nagy veszélynek kitett zöld teknősöket, és hogy vet be gyilkos robotokat a korallzátonyok nagy pusztítója ellen.

Megmenteni a zöld teknősöket a pusztulástól

A zöld teknős az egyetlen tengerben élő teknősfaj abból a hétből, amely kizárólag növényeken él. Ezek a teknősök többnyire azzal a tengerifűvel táplálkoznak, melyek esszenciálisak az itt élő állatoknak, melyek a fűben rejtik el a tojásaikat. A füvet a teknősök ritkítják meg, amire pedig azért van szükség, hogy ne burjánozzon el rajtuk az a káros alga, amely megfojtaná az itt élő állatokat. Óriási feladat hárul hát a teknősökre, melyek populációja azonban veszélyeztetetté vált az utóbbi időkben. Egy 2018-as tanulmány szerint a globális felmelegedésnek hála a zöld teknősök utódai az elmúlt két évtizedben teljesen „elnőisedtek”: több mint 99% nőstényként jött világra, amely nagyban megnehezítette a reprodukciót.

És ez csak a probléma egyik oldala: a Nagy-korallzátony zöld teknősei azért is veszélybe kerültek, mert az egyik frekventált fészekrakó helyük, a Raine-sziget elkezdett süllyedni a tengerbe. A neves ausztrál tengerbiológus, Richard Fitzpatrick által vezetett csapat mesterségesen próbalja kiemelni a szigetet a tengerből, méghozzá a partvonal feltöltésével és kiszélesítésével. Ha sikerrel járnak, az az egész világ számára követendő példát állít. A zöld teknősök megmentése pedig annak a 20 000 párnyi, itt élő fregattmadárnak és sulának is létfontosságú, melyek javarészt teknős bébikkel táplálkoznak.

Gyilkos robotok a korallpusztító tengericsillag ellen

Az elmúlt 30 év során a világ a korallzátonyok közel harmadát elveszítette. Több mint egymilliárd ember élelmezése függ a zátonyok élővilágától, melyek nélkül a világ tengeri és partmenti élővilágának a felére kihalás várna. A problémát részben a globális felmelegedés jelenti, melynek megfordítása és az emiatt pusztuló korallzátonyok felélesztése kulcskérdés lenne a jövőnkre nézve. Ám nem csak a melegedő óceánok tehetnek a korallok pusztulásáról, mi több, egyetlen ragadozófaj felel a Nagy-korallzátony korallállománya közel felének eltűnéséért.

A töviskoronás tengericsillag egy hatalmas húsevő állat, amely korállal táplálkozik. Korábban már megpróbálták megtizedelni a számukat azzal, hogy feldarabolták őket, de ez a projekt durván visszafelé sült el. Ez a tengericsillag ugyanis képes regenerálni a levágott karjait, mi több, ha kettévágják, akkor akár két külön csillagként is képes tovább élni. Több milliósra tehető az állománya, és minden egyes példány képes napi egy lábnyi korall elpusztítására. De talán végre emberére, pontosabban robotjára akadt: A Nagy-korallzátony világában is bemutatkozó RangerBot egy vízalatti drón, amely képes 99%-os biztonsággal beazonosítani a töviskoronás tengericsillagot, amit aztán egy robotkar végén lévő tűvel egy csak neki kifejlesztett halálos méreggel injekcióz be.

A jövő háborúja tehát megérkezett a jelenbe – legalábbis A Nagy-korallzátony világa szerint, melyben Richard Fitzpatrick csapata olyan hipermodern technológiákat vet be, illetve követ nyomon, melyek talán megmenthetik a világ egyik legfontosabb élőhelyét – minden vasárnap kizárólag a Viasat Nature műsorán.

A 2011-es fukusimai nukleáris katasztrófa egy olyan területet hagyott hátra, amely már alkalmatlan az életre. De a természet másképp gondolta. Ezt a területet járja be a Fukusima – Természet a veszélyzónában című dokumentumfilm, amely november 5-én, este 19:00-kor debütál a Viasat Nature műsorán. Cikkünkben bepillantást adunk mi is a tiltott zóna élővilágába.

Élet a Föld leghalálosabb helyén

11 évvel ezelőtt egy katasztrofális atomrobbanás rázta meg Fukusimát, amely egy nukleáris bomba hússzorosának megfelelő sugárzással mérgezte meg a vidéket. 2011. március 11-én egy masszív földrengés cunamit váltott ki északkelet Japánban, aminek hatására megsérült a Daichi atomreaktor. A becslések szerint akkora mennyiségű sugárzás szabadult el, hogy a Földön mindenki kapott egy röntgensugárzásnak megfelelő adagot. Az emberek elmenekültek, de az élet megmaradt, pedig a sugárzási szint még egy évtizeddel később is minimum negyvenszerese a normálisnak. A Természet a veszélyzónában című doku arra a tudósokból álló csapatra összpontosít, akik többszáz kamera és helyszíni felmérések segítségével kutatja a tiltott vidék élővilágát.

Sukento városában, ahol a Geiger-számláló elképesztő értékeket mutat, a csapat makákókra bukkan. A veszélyzónában ők most a főemlősök, és a fiatal egyedeket látva nem csupán élnek, de szaporodnak is. Ezeknek az állatoknak elméletileg el kellett volna pusztulniuk, ehelyett az elhagyott városokban új otthonra leltek. Mi több, még össze is fogtak más állatokkal: a pusztaságot a vaddisznók uralják, melyek azokba a házakba is bejutottak, melyek ajtaját a majmok nyitották ki.

Mutáció a sugárzás hatására

A sugárzásnak leginkább a talajmenti élőlények voltak és vannak kitéve a mai napig. A kutatócsapat ki is szúr egy ötlábú pókot, amely zavaros pókhálót szőtt. Ez a pók mutálódott. De nem ő az egyedüli. A katasztrófát követően több ezer szarvasmarha pusztult el, néhány farmer azonban nem volt képes magára hagyni az állatokat, és itt maradtak, hogy az életük kockáztatásával élelmezzék őket. Ezen állatok közül néhányon fehér pöttyök kezdtek el megjelenni, ami nem holmi bőrbetegség volt, hanem mutáció.

A sugárzás miatt a rovarállomány csökkenésnek indult, emiatt pedig a virágok is pusztulásra vannak ítélve, ugyanis nem lesz, aki beporozza őket. Erre a fukusimai ligetszépe egészen sajátos módon reagált: amit eddig a rovarok végeztek el, azt mostantól ő maga oldja meg a hímivarú és nőivarú részek hosszának összehangolásával, aminek köszönhetően a pollen átmehet egyik helyről a másikra, azaz a rovarok hiányában a ligetszépe önbeporzást végez.

A fukusimai vaddisznók szemlátomást ellenállnak a mutációnak, pedig nagy mennyiségű olyan „mágikus” gombát fogyasztanak el, melyek rengeteg sugárzást nyelnek el – nagyjából 100-szor annyit, mint amennyi a háttérsugárzás. A vaddisznók azonban egyelőre tünetmenetesek. Boncolással egybekötött kutatások pedig megfejtést adnak a talányra: az állatok a mérget az izmaikban raktározzák el, melyek természetes védőrendszert teremtenek. Ezek lassan osztódó szövetek, melyek képesek helyre hozni a DNS károkat. A káros sugárzás összevonásával pedig a vaddisznók megvédhetik a jóval sérülékenyebb testrészeiket – például a nemi szerveiket. Így kerülhetik el a rákot és folytathatják a szaporodást.

Az állatok és növények tehát evolválódnak, alkalmazkodnak a sugárzáshoz, és mi, emberek is sokat tanulhatunk tőlük. A Fukusima – Természet a veszélyzónában további olyan élőlényeket is bemutat, melyek kiválóan hozzáidomultak a brutálisan megváltozott körülményekhez: őket is érdemes megfigyelni – kizárólag a Viasat Nature műsorán.

Az ausztrál vadvilág folyamatosan veszélyeknek van kitéve: szárazság, tüzek, kártékony emberi beavatkozások és mindennapos balesetek tizedelik meg az állományt, ráadásul a vadon élő állatok nem reagálnak túl jól az állatmentők közbeavatkozására. A Byron Bay Vadkórház specialistái a lehető legkíméletesebb módon, hozzáértően sietnek a veszélyben lévő állatok segítségére, legyen szó koalákról, kengurukról vagy akár néhány napos hangyászsünökről. Az ő fáradhatatlan munkájukat követi nyomon az Ausztrál Vadállatmentők című tízrészes sorozat, amely szeptember 4-én, 17:15-kor startol el a Viasat Nature műsorán. Cikkünkben bemutatunk néhány nem mindennapos esetet, amivel a Byron Bay Vadkórház vezetője, Dr. Bree Talbot és csapata szembesült.

Meg lehet műteni egy kistestű madarat, amit elütött az autó?

A Byron Bay Vadkórház elkötelezett orvosai és nővérei évente többezer ausztrál őshonos állatot látnak el, és minden eshetőségre készen kell állniuk, ugyanis – ahogy Hayley Farley, az egyik nővér fogalmazott – a vadon élő állatok nem tudnak telefonon időpontot egyeztetni, így gyakorta nehéz megjósolni, hogy fog alakulni a nap a kórházban. Az Ausztrál Vadállatmentők első epizódjában érkezik is mindjárt egy kokabura, amit elütött egy autó. A kokabura egy kacagójancsi, ami nevető hangjáról ismert, de most semmi oka a kacagásra: a csapat szerint eltört a szárnya. Sok esetben egy törött szárnyú madáron nem lehet segíteni, de ez a kokabura szerencsés, ugyanis középen tört el a kis csontja, és ortopédiai tűk segítségével rögzíteni lehet azt. Aprócska méretei ellenére hasonló eljárásban részesül, mint egy ember: a csontot összeillesztik, majd tűk segítségével rögzítik, végül szorítókötést is kap, ez viszont csak egy napig marad rajta, ugyanis egy madár nehezen tűri, ha a szárnya fel van kötve. Mindenesetre a csontja 2-3 hét alatt összeforr, utána a tűket sorban el lehet távolítani, jön egy kis fizikoterápia, aztán a kokabura mehet is vissza a szabadba – remélhetőleg kacagva.

Okozhatja-e stressz egy kengurubébi hasmenését?

Amikor a kenguruk megszületnek, mindössze 2 grammot nyomnak, és akkorák, mint egy cukorka. Életük első évében szinte végig a mamájuk erszényében élnek, csak 6-8 hónapos korukban merik ezt rövid időre elhagyni. A Vadkórházba most egy olyan kengurubébi érkezik, akinek még az anyja mellett lenne a helye, és hasmenéssel küzd. Ezt okozhatja fertőzés, a környezetváltozás vagy hogy más tejet kap, mint amit megszokott, de ennél a kis állatnál valószínűleg az felel a hasmenésért, hogy idő előtt elválasztották az anyjától. Ez olyan trauma, ami stresszessé teszi a kis állatot. És ha ez nem lenne elég, a kis kenguruk gyakorta immunhiányosak, amit az anyjuk hivatott pótolni. Dr. Bree döntése ezúttal is ismerősnek fog tűnni, előbb nagyobb tápanyag bevitelére próbálja rávenni a kengurut – mi is megannyiszor hallhattuk azt, hogy együnk több rostot! – aztán amikor ez nem jön be, akkor antibiotikum-kúrát rendel el, amely szerencsére pikkpakk meggyógyítja a szó szoros értelmében elanyátlanodott és emiatt stresszes kengurubébit.

Mi történik, ha egy piton lenyel egy macskát – a nyakörvével együtt?

Ausztrália keleti partvidékén a szőnyegmintás pitonok előszeretettel tartózkodnak házak padlásán, de mivel nem mérges kígyók, ez nem jelent gondot, sőt, segítenek alacsonyan tartani az egér- és patkánypopulációt. Ám az a piton, ami most a vadkórházba érkezik, egy macskát nyelt le, ugyanis előfordul néha, hogy a piton nagyobb falatra áhítozik, és mivel a fejénél ötször nagyobbra is képes kitátani a száját, ezért nem okozott neki gondot lenyelni egy macskát – igen ám, de a pórul járt házicica egy nyakörvet viselt csengővel és bilétával. Ezt egyrészt a gazdái szeretnék visszakapni, másrészt a fém megölheti a kígyót. Dr. Bree röntgenfelvételt rendel el annak érdekében, hogy megállapítsa, tényleg az van a gyomrában, amitől tartanak. A felvétel sajnos igazolja a gyanút. A csapatnak három választása van: meghánytatják a kígyót, ezzel az életét veszélyeztetik, megműtik, és ezzel óriási traumának teszik ki, vagy megvárják, hogy megeméssze zsákmányát, és a maradék – remélhetőleg a nyakörvvel együtt – távozzon belőle. A csapat az utóbbi mellett dönt, ám ez is rejt magában kockázatot, ugyanis a piton olyan erős emésztőrendszerrel rendelkezik, hogy bizonyos fémeket is képes megemészteni, ami viszont mérgezést okozna. Ráadásul az emésztési folyamat akár hetekig is eltarthat – ez a piton végül egy hét alatt megszabadul a gyomra tartalmától, és ugyan a gondozója nem tudta rávenni magát arra, hogy alaposan átvizsgálja az ürülékét, egy újabb röntgenfelvétel szerint a nyakörv is távozott a szervezetéből. Huh.

Egy sirály, aminek halászkampó akadt az orrlyukába, egy teknőc, amely egy motorcsónak propellerével ütközött, egy másik piton, amin áthajtott a traktor és még megannyi szerencsétlenül járt vagy lebetegedett állat: a Byron Bay Vadkórház csapata nap mint nap szembesül a legdurvább esetekkel, amit a legjobb tudásuknak megfelelően próbálnak kezelni, hogy minden állat a saját lábán távozzon (ha van neki egyáltalán lába) az Ausztrál Vadállatmentők című sorozatban – kizárólag a Viasat Nature műsorán.

Június 12-én 16:45-kor debütál a Viasat Nature műsorán a Betekintés az állati intelligenciába című dokumentumfilm, amely bemutatja, milyen fineszesen vadásznak a tengerek ragadozói – akár más fajokkal is összefogva. Cikkünkből többek között kiderül, hogy működnek együtt a delfinek egy madárfajjal, hogy a szardíniák vonulását kihasználva kölcsönösen nagy zsákmányra leljenek.

A púpos bálnák különböző taktikákat alkalmaznak a zsákmány befogására

Miután Hawaii partjainál párosodtak, a púpos bálnák 3 000 mérföldet utaznak azért, hogy Alaszka magasságában táplálékhoz jussanak. Hosszú útjuk végére érve már hat hónapja nem ettek, szóval gondolhatnánk, hogy ész nélkül, csak magukkal törődve vetik rá magukat legfőbb táplálékukra, az itteni vizekben élő világítórákokra – de ez nem így van: a tudósok arra jöttek rá, hogy bálnák egymással összefogva, különböző taktikákat alkalmazva mennek rá a krillekre.

A Betekintés… drónfelvételein is jól látszik, ahogy a bálnák V-alakban vadásznak a rákokra. A V csúcsán lévő bálna nagyra nyitja száját, és alaposan „fel is tankol” a krillekből, ám azok se vesznek kárba, melyek épp hogy elkerülik a száját, ugyanis az általa keltett hullámok a mögötte jobbról és balról érkező bálnák szájába sodorja az apró állatokat, és így tovább. És ez még nem minden! Mikor a bálnák krillek helyett a heringekre vadásznak, a bálnák tulajdonképpen egy hálót hoznak létre, méghozzá úgy, hogy az egyikük a nagyjából 60 méter mélyen úszó heringraj alatt kezd el körözni, és fúvólyuka segítségével levegőbuborékok sorozatával bombázza meg azt. A spirálalakban felemelkedő buborékerdő a felszín felé sodorja a heringeket – egyenesen az ott várakozó többi bálna állkapcsai közé.

Így fognak össze a fokföldi szulák a delfinekkel

Dél-Afrika partjainál rengeteg fokföldi szula várja, hogy megetethesse éhező fiókáit. Az óceánban több milliárdnyi szardínia tart feléjük, de ezeket egyedül nem képesek kifogni. Az állatvilágban ezért egy igen ritka esemény történik: a madarak szövetségre lépnek egy emlősállattal, a delfinekkel.

Mikor a delfinek egymással kommunikálva egy élőhálót alkotnak a szardíniaraj köré, hogy felfelé tereljék őket, a csapdába esett halak gömbszerű, folyamatosan áramló, változó formát vesznek fel, testfelületükről pedig visszaverődik a fény, ami megzavarja a vadászokat. Ilyen villódzás mellett képtelenség becélozni a prédát. De a szulák odafent figyelnek: mikor látják, hogy a delfinek akcióba lendülnek, ők is lecsapnak fentről és zuhanóbombázóként csapódnak be a vízbe, hogy felülről kapják el a vízfelszín felé terelt szardíniákat. A légicsapástól megzavarodott halak pedig megbontják a formációt – a villódzás alább hagy és a delfinek is lecsaphatnak: mindenki jól jár. A szardíniákat kivéve, természetesen.

Az idősebb orkák a kicsinyeket arra tanítják, hogy kiússzanak a partra fókabébiket fogni

Meglepő módon a fókák úgy születnek, hogy nem tudnak úszni, és ezt a mesterséget közvetlenül a part menti sekélyesben sajátítják el arra gondolván, hogy itt nincsenek veszélyben a vizek ragadozóitól. Tévedés. A kardszárnyú delfinek megtanulták, hogy használják ki a hullámokat arra, hogy egészen a partra vetődve fogják el a gyanútlan fókabébiket, hogy aztán a visszavonuló vízzel és a farkuk csapkodásával együtt a biztonságos mélybe „tolassanak vissza”. Ezt a módszert csak néhány orka sajátította el, hogy aztán megpróbálja továbbadni az utódainak. A manővert pedig kvázi iskolai órák tartásával oktatják, ugyanis a kicsinyek szülői felügyelet, illetve prezentáció mellett még akkor is a „strandhorgászatot” gyakorolják, amikor nincs potenciális zsákmány a környéken. És nem is árt, ha jól betanulják a manővert, ugyanis ha úgy sodródnak a partra, hogy onnan már nem tudnak visszaúszni, akkor az egyenlő a biztos halállal.

A nagyobb zsákmány reménye és a kényszer tehát arra készteti a vizek ragadozóit, hogy a préda eszén túljárva és az elemeket kitapasztalva olyan új módszereket tanuljanak el, melyekkel még nekünk, embereknek is tudnak újat mutatni.

Április 11-én, este 7 órától Fejlődés címen új sorozat indul a Viasat Nature műsorán, amely egy varázslatos és vizuálisan lenyűgöző utazásra invitál az állatok világába, hogy megmutassa, hogy fejlődött és adaptálódott a fauna a kihívásokhoz, és ez az evolúció milyen hatással van nem csupán az ő világukra, de a miénkre is, mi több, milyen megoldással szolgálhat akár a jelen, akár a jövő problémáira. Cikkünkben olyan felfedezésekről rántjuk le a leplet, melyeket az állatvilág inspirált.

A zsiráfok forradalmasíthatják az űrruhákat

Egy felnőtt zsiráf nyakának hossza meghaladja a két métert. Ahhoz, hogy ilyen magasra fel tudja pumpálni a vért, masszív szív kell: egészen pontosan az emberinél negyvenszer nagyobb. De mi van akkor, ha egy zsiráf lehajol? Normál esetben annyi vér kerülne a fejébe, hogy valójával felrobbanna, de a világ legmagasabb állata megtanulta, hogy cselezze ki a gravitációt. Izmok és speciális szelepek segítségével képes szabályozni a véráramot a testében: mikor felemeli a fejét, az alsó régiókban összeszűkülnek a megerősített falú artériái, hogy a vére ne ott gyűljön össze, hanem a feje irányába áramoljon, ha pedig lehajol, akkor a nyakában lévő izmok húzódnak úgy össze, hogy a vér ne zúduljon a fejébe.

Jelenleg egy csapat hasonló elven működő ruházaton dolgozik az űrhajósok és repülőgéppilóták számára. Egy asztronauta akár a földi gravitáció többszörösével is találkozhat felszálláskor, minek köszönhetően – ha nem jut elég vér az agyába – akár elájulhat, rosszabb esetben meghalhat. Ez a jelenleg is fejlesztés alatt álló ruházat viszont zsiráf testének működési elvét utánozva a megfelelő időben és arányban növelné a nyomást az emberi test bizonyos részein, hogy a véráram ne boruljon fel, és az agy továbbra is elegendő mennyiségű vérhez jusson – akár 9-11G-s nyomás alatt is. Ez pedig alaposan megreformálhatná az űrutazást.

A delfinek „beszéde” lehet a kulcs a szökőárak előrejelzésében

A vízalatti földrengések által okozott szökőárak még ma is váratlanul érhetik az emberiséget. Lehet, hogy rendelkezünk olyan szenzorokkal, melyek képesek a legapróbb földmozgásokat is érzékelni a tengerfenéken, de a begyűjtött jeleket a víz alatt továbbítani óriási kihívás. Még szerencse, hogy a természetnek már van egy megoldása erre a problémára.

A delfinek az evolúció egyik csodája: csapatban dolgoznak és hanggal kommunikálnak, beszédükkel pedig sokkal nagyobb frekvenciatartományt fednek le, mint mi. És rengeteg információt képesek belezsúfolni egy-egy „füttybe” – olyanokat is, melyeket az emberi fül nem is érzékel. Míg a rádiófrekvencia teljesen elveszik a vízben – a visszaverődés, a víz minőségének változása, tereptárgyak, légbuborékok stb. miatt –, addig a delfinek hangja célba talál, mivel egyrészt folyamatosan kalibrálják az általuk használt frekvenciákat, hogy az átvitel a lehető legoptimálisabb legyen, másrészt hogy a visszaverődést és egyéb interferenciákat áthidalják, egyszerre több frekvencián közvetítik az üzenetet, amit aztán képesek fejben dekódolni és összerakni.

Ezt az optimalizált, több frekvenciatartományban átküldött üzenetet próbálja reprodukálni néhány tudós, méghozzá egy vízalatti drótnélküli internethálózat kiépítésének részeként. Egy ilyen hálózat segítségével sokkal jobban megérthetnénk tenger mélyének működését, amely többé-kevésbé rejtve van előttünk. Egy vízalatti földrengés esetén azonnal lennének információink a történésekről és annak várható hatásairól, ami kulcsfontosságú lehet életek mentésében. A technológia kidolgozása még nagyon kezdeti stádiumban van, de kiemelt fontosságú, hisz az emberiség 40%-a tenger- és óceánpartok közelségében él.

A sivatag nagy túlélőinek számító tevéktől kezdve a radioaktivitást tűrő gombákon át „fényevő” csigákig a természet tele van olyan csodákkal – vagy ha úgy tetszik: tökéletes gépezetekkel –, melyek segítségével megreformálhatjuk a jelenünket, hogy megmentsük a jövőnket: róluk mesél a Fejlődés – kizárólag a Viasat Nature műsorán.

Két amatőr fosszíliavadász séta közben felfedezett egy mamut lábszárcsontot, a világhírű természettudós, Sir David Attenborough pedig nem tudott ellenállni a különleges leletnek, így egy régészekből és paleontológusokból álló csapattal azonnal a helyszínre sietett. A 215.000 éves maradványok végül sztyeppei mamutok állattemetőjéhez vezettek, a mellettük talált őskori eszközök pedig neandervölgyiek által készített kőszerszámok lehetnek. A felfedező kutatás eredményeit összegző dokumentumfilmet, az Attenborough és a mamut temetőt a hazai közönség a Viasat Nature csatornán láthatja majd, 2022. március 13. vasárnap 13:30-tól.

SIR DAVID ATTENBOROUGH a természet nagykövete és a klímaváltozás elleni küzdelem legnagyobb harcosa. Számos természeti jelenséggel találkozott már, még gorillával is ölelkezett, de – mint mondja – sosem látott még olyan leleteket, mint legújabb dokumentumfilmje forgatása során. A frissen talált ősmaradványokra egy kiránduló pár talált rá, akik az angliai Swindon mellett egy újonnan kiásott kavicsbányában sétáltak amikor egy hatalmas, megkövesedett, földből kiálló – mint később kiderült – mamutlábcsont tetejét pillantották meg. Amikor a történet Attenborough-hoz eljutott, ő mindenképpen saját szemével akarta látni a csontokat, majd végül szakértő csapatával a teljes kőfejtőt feltárta. A két amatőr fosszíliavadász valójában egy ősi állattemetőbe botlott a Temze régi, őstörténeti korból visszamaradt folyómedrében.

A kiásott csontok vizsgálata során kiderült, hogy azok több százezer évesek lehetnek (az eddig talált mamutleletek inkább több tízezer évesek), a felfedezőhely pedig ritka bepillantást enged a jégkorszaki életbe. Dr. Steven Zhang mamutevolúció-szakértő az itt talált fogak tanulmányozásakor arra a következtetésre jutott, hogy azok a sztyeppei mamutokhoz tartozhattak, amelyek a gyapjas mamutok előtt éltek. A kutatócsapat jégkorszaki sztyeppei bölény, barnamedve és más őskori emlősök csontjait is megtalálta. A talajminták laboratóriumi kormeghatározása pedig azt mutatja, hogy a lelőhely körülbelül 215 000 éves lehet.

A kiránduló pár egyébként egy kőből készült „kézi fejszét” is talált, így a szakemberek a csontok mellett az eszközök felkutatására is nagy figyelmet fordítottak. Ahogy egyre több és több kőszerszámot ástak ki, rájöttek, hogy az eszközöket készítő emberféle – jelenlegi ismereteink alapján – a neandervölgyi lehetett. Az egyik mamutcsonton talált nyomok vezettek ahhoz a felismeréshez, hogy a négylábú állatok egy hatalmas temetkezési helyre kerülhettek, miután a neandervölgyiek elejtették őket. Attenborough és a szakértők szerint nemzedékenként egy ilyen felfedezés adatik meg a szakmában, amelynek folyamatai és vizsgálatai 2022. március 13-án vasárnap 13:30-tól a Viasat Nature csatornán láthatók.

A földkerekség leghíresebb nemzeti parkja alatt 10km-rel egy olyan tüzes bestia nyugszik, amely a legnagyobb fenyegetés lehet az életre: egy szupervulkán, amely ha kitörne, azonnal milliók életét oltaná ki, mérgező felhővel borítaná be Észak-Amerikát és úgy általában végveszélybe sodorhatná az egész világot. De mikor tör ki a Yellowstone-i szupervulkán? Ezt vizsgálja az azonos című kétrészes sorozat, amely február 12-én 13:00-kor debütál a Viasat Nature műsorán, és amely a kérdés megválaszoláshoz a világ vezető tudósainak tanácsát is kikérte, akik többek között megállapították, hogy egy ilyen szuperkitörés röbbanóereje több ezer Hirosima-méretű atombombáéval lenne egyenértékű…

Ez a vulkán tényleg szuper lenne

A vulkánkitöréseket a VEI-skálán mérik: ez az úgynevezett „vulkánkitörési index”, amely figyelembe veszi a kitörés magasságát, a felszínre kerülő törmelékanyag mennyiségét, illetve a kitörés időtartamát, méghozzá egy 0-tól 8-ig terjedő skálán, ahol a fokozatok között tízes szorzók vannak, szóval elég nagy az ugrás. De hogy példával is illusztráljuk: a Krakatau 2018-as kitörése 3-as erősségű volt, a történelem egyik leghalálosabb kitörése, a pompeji 5-ös. Nos, a VEI skála szerint a Yellowstone kitörése, ha mérhető lenne, akkor 8-as erősségű lenne, egy olyan megakolosszális esemény, amire 640 000 éve nem volt példa.

Egy teljes kitörés 2 millió tonna kénsavat juttatna a légkörbe, a gyilkos zóna három teljes államot rombolna le, melyeket 4 méter magas láva és hamuréteg fedne be, és a levegőjük azonnal mérgezővé válna. A tudósok előrejelzése szerint a kitörés első 24 órájában a forró hamu akár 1600km-re is eljuthat a parktól. A következő napokban egész Amerikát hamu temetné be és az élőlények java megfulladna a mérgező levegőben. A hamu 72 óra alatt Európát is elérné, és ha elég magasra jutna, akkor a világ minden pontján érintené, ez pedig világszerte számos faj kihalásához vezetne.

A Yellowstone egy vulkanikus forrópont, azaz egy földkéregig érő magmakamra fölött helyezkedik el. Úgy kell elképzelni, mint egy konstans kevergő tartalmú óriásfazekat, melyet alulról melegítenek, felülről pedig hűtenek, ám nem mindig sikerrel: az óriásvulkán eddig háromszor tört ki – egyszer 2 millió, egyszer 1,3 millió, egyszer pedig 640 ezer évvel ezelőtt. Az említett kamrában pedig annyi magma van, hogy a tartalmával tizennégyszer fel lehetne tölteni a Grand Canyont.

A kitörést az úgynevezett vulkanikus tél követné. A Föld átlaghőmérséklete akár egy egész évtizedre csökkenhetne 10-15 fokot a légkörbe került hamu miatt, ami jelentősen megszűri a földfelszínt érő napsugárzást; egy minijégkorszak alakulhatna ki, ami pedig globális élelmiszerhiányhoz és éhezéshez vezethetne. A légkörbe került hamu a légi közlekedést is gyakorlatilag ellehetetlenítené, ugyanis olyan káros hatással lehet a turbinákra, hogy azok bármikor leállhatnak repülés közben.

Ki fog törni, az nem vitás

Úgy tűnik, a Yellowstone-i szupervulkán kitörése elkerülhetetlen, csak azt nem lehet tudni, hogy ez 10 vagy 10 000 év múlva fog-e bekövetkezni. A tudósok ezért fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy jobban megismerjék a vulkánkitörések által jelentett kockázatot, és ezáltal megjósolhassák a tűzhányók viselkedését. Szerencsére, a modern technológiák segítségével ez a munka könnyebb lett: a drónok akár kitörés közben is vehetnek mintát közvetlen közelről, a műholdak pedig a kitörés előtti aktivitást is meg tudják figyelni, és akár a földfelszín néhány milliméteres változását is képesek rögzíteni, amit földalatti aktivitás eredményezhet.

Természetesen a Yellowstone is folyamatos megfigyelés alatt áll: tucatnyi szeizmométer rögzíti a legkisebb földmozgásokat, mérik a folyók kémiai összetételét is, sőt, még egy gravitációs monitort is beüzemeltek, ugyanis a gravitáció változhat annak függvényében, hogy mennyi magma gyűlt össze a föld alatt. De a kitörés előrejelzése még nem egzakt tudomány, csupán jóslatokra képes: a tudósok csak egy dologban biztosak, hogy a Yellowstone egy időzített bomba, ami bármikor felrobbanhat.

Az ausztráliai Queensland Sunshine Coast nevű területét imádják a kígyók. Több mint húsz fajta él arrafelé, de közülük az emberek többnyire hat fajtával találkoznak, és akadnak köztük olyan különösen veszélyes példányok is, melyek nemcsak számos háziállat, hanem számos ember haláláért is felelősek. Ha valaki kígyót lát, jobb, ha nem maga próbálja befogni vagy elkergetni őket, hanem szakemberekhez, professzionális kígyóbefogókhoz fordul. Stuart McKenzie a mérgeskígyók szakértője. Ő és a profi kígyószelídítőkből álló csapata naponta akár harminc riasztást is kap, hogy a legkisebb helyekről is összeszedjék a legnagyobb kígyókat. Hívják őket medencékhez, tyúkólakhoz, golfklubokba, szörfklubokba, iskolákhoz, családi házakhoz, padlásokra, kertekbe, raktárakba, vagyis minden létező helyre, ahová egy kígyó bekúszhat. A Viasat Explore Ausztrál kígyószelídítők című január harmadikán induló tízrészes sorozatában a profi kígyóbefogó csapat kalandjait követhetjük figyelemmel, amint megküzdenek egy rakás életveszélyes hüllővel.

10 kígyós érdekesség, amit megtudhatunk az Ausztrál kígyószelídítőkből

1. Hogyan jutnak be a kígyók a házakba? A válasz meglehetősen egyszerű: a legtöbbször nyitva hagyott ajtókon keresztül.

2. Ausztrália legveszélyesebb kígyófajtája a keleti barnakígyó, ami a világ második legerősebb mérgű kígyója. A mérge rövid úton a keringés és a belső szervek összeomlásához, vagyis halálhoz vezet. A keleti barnakígyó mérge felelős az ausztráliai kígyóméreg okozta halálesetek hatvan százalékáért.

3. A leggyakrabban azonban a szőnyegmintás pitonok költöznek be az emberekhez. Nekik halálos mérgük nincs, cserébe viszont hatalmasak, akár 3 és fél méteresre is megnőhetnek, és a harapásukkal egy felnőttre is veszélyesek, egy kisgyerekre, vagy a kisebb méretű háziállatokra pedig halálos veszélyt jelentenek.

4. Ha egy piton bejut a házba, akkor nagy eséllyel vagy a hűtő mögé, vagy a padlásra bújik el. Bár óriásira tudnak megnőni, így is képesek még a falhoz odaszorított hűtők mögé is bepréselni magukat, ugyanis imádják az onnan kiáradó hőt. A padlásokat pedig egyrészt a sok búvóhely miatt szeretik, másrészt azért, mert a nap alaposan átmelegíti a tetőszerkezetet, és erre a fűtésre szükségük van.

5. A kígyóbefogás egyik legfontosabb aranyszabálya, hogy sose nyúlj be kézzel olyan helyekre, amiket nem látsz be teljesen!

6. Az elfogott kígyókra kétféle sors várhat. A leggyakoribb eset, hogy visszaengedik őket a természetes élőhelyükre, lehetőleg a befogási helyüktől kissé távolabb. A mérgeskígyók esetében azonban előfordulhat, hogy egy kutatóközpontba küldik őket, ahol a mérgüket kifejve ellenmérget készítenek, sok-sok ember életét megmentve ezzel. A kutatóközpontba küldött kígyóknak arany életet biztosítanak, sok-sok étellel.

7. Egy jó kígyóbefogó mindig óvatos, kizárólag egy zsák egy kampós rúd segítségével közelíti meg és próbálja befogni a hüllőt. A sarokba szorított kígyó gyakran harap, ahogy vigyázni kell a farkánál fogva elkapott kígyókra is, mert ebben a helyzetben a legharapósabbak.

8. A kígyók látása nagyon jó, a vizuális ingerekre a legérzékenyebbek, szóval, ha meg akarunk nyugtatni egy kígyót, akkor korlátozzuk valamivel a látását, lehetőleg minél kevesebbet lásson abból, hogy mozgolódnak körülötte.

9. A kígyók nem azért imádnak betörni a tyúkólakba, mert annyira szeretnének tyúkokra vadászni, hanem azért, mert a csirkeeledel vonzza a fajtájuk fő táplálékát, az egereket és a patkányokat, vagyis egy tyúkól egy kígyó számára a legideálisabb vadászterület.

10. A kígyóbefogók mindig azokra a helyekre vonulnak ki a leggyorsabban, ahol gyerekek is vannak. A gyerekek és a kígyók egy helyen ugyanis egy nagyon veszélyes kombinációt jelentenek.

Az Ausztrál kígyószelídítők január harmadikától látható a Viasat Explore műsorán.

A 2019-es ausztrál bozóttüzek a modern történelem legsúlyosabb tűzvészét hozták el a kontinensre. Három milliárdnyi állat veszett oda vagy lett hontalan, és egy Anglia méretű földdarab vált a lángok martalékává. Az esemény, amely a Fekete Nyár nevet kapta, katasztrofális volt, ugyanakkor példanélküli módon mozgósította az embereket a fauna megmentésében és az élővilág mielőbbi helyreállításában. Ezt az óriási vállalkozást taglalja az Erdőtüzek után – Ausztrália vadonjának feléledése című dokumentumfilm, amely december 5-én debütál a Viasat Nature műsorán, és cikkünk is ebbe nyújt betekintést.

Mi okozta a Fekete Nyarat?

Délkelet-Ausztráliát három éven át rekordméretű aszályok sújtották: folyók és tavak tűntek el, egész erdők száradtak ki. 2019 a legforróbb és legszárazabb évként vonult be a történelembe, és a szokásosnál már két hónappal korábban extrém tűzveszélyre hívták fel a figyelmet. Az első tüzet augusztusban egy szárazvillám okozta, amiből aztán a valaha látott legnagyobb bozóttűz lett. Ez helyenként olyan heves volt, hogy maga alakította az időjárást.

Már a puszta adatok is megdöbbentők: a Fekete Nyár során néhány hónap alatt 20 millió hektár vált hamuvá. Queenslandtől Nyugat-Ausztrálián át Victoriág és Új-Dél-Walesig mindenhol tombolt a tűz: csak Új-Dél-Walesben 11.000 egyedi tűz keletkezett. A lángok felemésztették a Kenguru-sziget felét is, 50.000 koala otthonát. A nem túl szapora állatok populációjának 80%-a veszett oda.

A vombatokat és „vendégeiket” a saját járataik mentették meg

Miközben a felszínen krematóriumi hőség tombolt, amely minden állatot elüldözött vagy elpusztított, egy kisállat, vombat néhány példánya csodával határos módon megmenekült, hála a 10-15, vagy akár 20 méter hosszú, földbe vésett járataiknak. Ezek a járatok ráadásul más állatoknak is menedéket kínáltak: az Erdőtüzek után egyik mentője hangyászsün és varánusz nyomára is bukkant, sőt, ezekben még a mindig leleményes lantfarkú madarak is elrejtőztek. De a tűzvész túlélése még nem jelent garanciát az életben maradásra: odakint a vombatok egy halott világgal szembesültek, melyekbe még hetekkel később se tért vissza az élet. A mentőknek élelmet és vizet kellett kitenniük a túlélőknek.

Egyes őshonos emlősök még ott is a küzdenek, ahová a tűz nem ért el. A kacsacsőrű emlős úszóhártyás lába nem alkalmas szárazföldi közlekedésre, de az aszály miatt kénytelen vándorolni, hogy megtalálja az utolsó csepp vizet. A mentőcsapatoknak a megmaradt vizek tisztítására is figyelmet kell fordítania, amely életmentő lehet a felhevült testű állatok számára.

A tűzvész utáni legnagyobb veszélyt a macskák jelentik

Az elvadult macskák Ausztrália 99%-án elterjedtek, és évente másfél milliárd őshonos állatot ölnek meg. A tűzvész is nekik kedvez, hisz megannyi búvóhely nélkül maradt és/vagy sérült állatot hagyott maga után, melyek közül számos a macskák prédájává vált. Ausztráliában a legrosszabb az emlősök kihalási aránya a Földön, és a kihalások több mint 90%-át a betelepített rókák és az elvadult macskák okozzák. Ráadásul a miattuk elmenekült állatok hiánya újabb tűzesetekhez vezethet, ugyanis nincs, aki megforgassa az avartakarót, amely így nem lesz része a talajnak, ehelyett gyúlékony törmelékké válik. Így a különböző erszényesek visszatelepítése kulcsfontosságú kérdés ezeken a területeken – jó néhány állatot, pl. tasmániai ördögöket egyenesen azért tenyésztenek, hogy aztán itt szabadon engedjék őket. A madarak visszatelepítése is kulcskérdés, ugyanis egy madár átlagosan 150 tonna talajt mozgat meg évente – jobban, mint bármely más állat a világon.

A Fekete Nyár intő példa arra nézve, hogy a bolygó egy új korszakba került, ezt el is keresztelték Pirocén korra. Az éghajlati modellezés szerint hosszabb és veszélyesebb tüzes időszakokra számíthatunk mindkét féltekén, és a globális felmelegedés miatt egyre nagyobb szükség lesz a beavatkozásra az állatok életben maradáshoz. De van remény: az Erdőtüzek után példátlan összefogásról és a drámai történések mellett kisebb-nagyobb sikerekről is beszámol, ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy immáron nem mehetünk el az éghajlatváltozással kapcsolatos kérdések mellett, ugyanis a tüzek itt és most égnek – és a Fekete Nyár bármikor megismétlődhet.

A Viasat Nature-re érkezik A vadlovak megmentése című tízrészes sorozat, melynek első epizódja november 6-án, 17:10-kor debütál, hogy aztán heti rendszerességgel szombatonként újabb részekkel jelentkezzen. A széria Nyugat-Kanada érintetlen vadonjába kalauzolja el a nézőt, egészen pontosan a Nemiah-völgybe, ahol vadlovak élnek évszázadok óta, ám jelenleg a populációjuk megnövekedése miatt könyörtelen harcot folytatnak egymással a túlélésért. Cowboyok elit csapata és a helyi őslakosok együtt próbálják meg befogással kontroll alá vonni a vadlovak populációját, ám ez nehezebb feladat, mint gondolnák. A régióban a vadlovak okozta problémák nem egyediek: ezekre is kitérünk cikkünkben.

Vadlovak világszerte és Kanadában

A ma élő legtöbb vadló java elszökött, elvadult háziló. A tényleges vadlovak nagyjából teljesen eltűntek: a kelet-európai sztyeppe tarpánja mára kihalt, a mongóliai Góbi-sivatagban élő Przsevalszkij-lóból pedig már csak nagyjából 250 példány van szabadon. Ugyanakkor a világ majd minden kontinensén megtalálhatóak azok a vadon élő lovak, melyek korábban az embert szolgálták.

Kanadában is jelentős mennyiségű vadló-állomány található, melynek eredetéről ugyan megoszlanak a vélemények (egyesek szerint a hódító spanyolok által behozott lovak egy része vadult el, mások szerint viszont már évmilliók óta a kontinensen éltek), de abban nincs vita, hogy a szabadon kószáló ménesek a kulturális örökség részét képezik, mint ahogy abban sem, hogy populációjuk egész Nyugat-Kanadára nézve gondot jelent.

Szilaj ménesek vagy veszélyes kártevők?

A vadlovak komoly hatással lehetnek a környezetükre a vegetáció túllegelésével, a földben okozott erózióval és a növényzet letaposásával, ezzel pedig a legnagyobb károkat a szarvasmarha-tenyésztőknek okozzák. Brit Kolumbiában és Albertában az 50-es évek óta befogással és selejtezéssel menedzselték a populációt: a befogott állatokat aukciókon értékesítették, háziasították, továbbá eladták őket külföldre vagy vágóhidaknak. A 60-as években még közel 2.000 lovat fogtak be, míg 2004 és 2015 között már csak pár tucatot. 2015-ben teljesen leálltak a kényszervágással, és tudományos alapú megfigyelésre tértek át abban a reményben, hogy többé már ne legyen szükség kényszervágásra.

Ennek ellenére vadlovak a mai napig problémát jelentenek, de immáron magukra is. A Brit Kolumbia-i Nemiah-völgyben élő ménesek tagjai, az úgynevezett Cayuse-lovak – kisnövésű, de nagyon szép és nagyon vad állatok – a hirtelen megnövekedett populációra jutó szűkös élelem miatt egymásra támadnak a túlélés érdekében. A vadlovak megmentése arra a cowboyokból és őslakosokból álló csapatra összpontosít, amely megpróbálja fenntartható nagyságúra csökkenteni a vadlóállományt. Ehhez pedig be kell fogni őket, ám ez nem gyerekjáték. A Nemiah-völgyben élő vadlovak ugyanis nem csak okosak, de erősek is, így az elfogásukhoz kidolgozott stratégia, elszántság és acélidegek szükségesek.

Cowboyok és őslakosok, akik az életüket kockáztatják

„Ha elfogunk néhány lovat, és közben senki sem sérül meg, az egy jó napnak számít” – így vélekedik Amanda Lulua, aki egyike annak a Xeni Gwet’in névre hallgató elit cowboycsapatnak, akik félelmet nem ismerve veszik üldözőbe nap mint nap a saját magukra és a környezetükre egyaránt veszélyes vadlovakat. Egyesek úgy tartják, hogy a Xeni Gwet’in cowboyai hozzá vannak kötözve a saját lovaikhoz, annyira determináltak a hajsza során, de ez érthető is, hisz első nemzedékük sokáig küzdött azért, hogy a Nemiah-völgyben ők menedzseljék a földeket és a rajtuk élő állatokat.

A természetes egyensúly visszaállításához a lehető legegyszerűbb módszert választották: befogják a lovakat, a legerősebb példányokat visszaengedik a vadonba, a többit pedig háziasítják. A befogást azonban rengeteg dolog megnehezíti: az állatok kiszámíthatatlanok, a terep tele lehet buktatókkal, a könyörtelen időjárási körülmények pedig kikezdik a lovak és a cowboyok figyelmét is, nekik pedig észnél kell lenniük, ugyanis senki nem akar a vágta során leesni a lóról és egy 450 kilós száguldó állat patái közé kerülni…

A Xeni Gwet’in cowboyai mégis minden nap vásárra viszik a bőrüket, hogy a Nemiah-völgyben helyre álljon az egyensúly: az ő mindennapos küzdelmeikről mesél A vadlovak megmentése – a Viasat Nature műsorán.

Az állatok között évmilliók óta tart a fegyverkezési verseny: legyen szó vadászról vagy prédáról, az álltatok tökélyre fejlesztették méregalapú támadó- és védekező-mechanizmusaikat, és ezek közül néhányat a tudomány még csak most kezd felfedezni. A világ legmérgezőbb állatai október 4-én, hétfő este 19:50-kor érkezik meg a Viasat Nature-re, hogy két izgalmas epizódban állítson hadrendbe néhányat a világ legveszélyesebb „méregkeverője” közül, és megmutassa, hogy használják mérgüket, milyen anyagokból építik fel azt, és ami talán a legfontosabb: hogy éljük túl, ha egy ilyen állattal hoz össze a sors. Cikkünkben közülük mutatunk be néhányat.

Ausztráliában élnek kígyók, melyek mérgének egyetlen cseppje is halálos lehet

Ausztrália sztyeppéin, ahol az élelem ritka, a prédáért folytatott küzdelem pedig ádáz, a ragadozók számára ritkán adatik meg második lehetőség. Ezért élnek itt a világ legmérgezőbb kígyói, közülük is az egyik legtoxikusabb a tajpán. Szerencsére alapvetően félénk állatról van szó, amelyik inkább menekülőre fogja, ha szembejön vele valaki. Mármint ha szembe mer vele egyáltalán menni valaki, ugyanis a tajpánnak már a méretei is tiszteletet parancsolók: átlagos hossza 1,5-2m, de találtak már közel 3m hosszú példányt is. Karcsúságának köszönhetően mozgékony, méregfoga akár 12mm hosszúra is megnyúlhat, és áldozatait szereti többször is megmarni. Nem mintha nagyon kéne törnie magát: egy harapással átlagosan 120mg mérget juttat áldozatába, ami olyan koncentrált, hogy egyetlen marás 20 emberrel vagy 40 ezer egérrel képes lenne végezni. Toxinjukkal légzési elégtelenséget, bénulást és szívmegállást okozhatnak, ellenszer bevétele nélkül akár félórán belül beállhat a halál. Még szerencse, hogy leginkább kisemlősökre és madarakra vadászik.

A kúpcsigák támadása egyáltalán nem csigalassú

A tengerek mélyén is gyilkos verseny folyik a prédáért, főleg a sekély vizeken, ahol minden egyes korall birtoklásáért meg kell küzdeni. A csigákat általában ártalmatlan és lassú puhatestűként szoktuk elképzelni, de a gyilkos kúpcsigák enyhén szólva is árnyalják ezt a képet. Ezek a puhatestűek ugyanis ragadozók, melyek támadásra és védekezésre egy hosszú, hegyes végű és ormányhoz hasonló reszelőnyelvet használnak, melyeken nagyjából húsz, egy-egy centiméter hosszú méregtüske található. Nyelvükkel szokatlanul gyorsan képesek odacsapni, tüskéiket egyfajta lövedékként használva. Zsákmányaik közé férgek, puhatestüek (akár saját fajtársaik) és halak tartoznak. Az emberekre leginkább az utóbbiak veszélyesek, főleg annak a kétszáz különböző, egyenként is mérgező vegyületnek hála, ami a mérgüket alkotja. Ez a „koktél” ideg- és idegbénulást okoz, és a legrosszabb hír az, hogy nincs rá ellenszer, szóval ha egy ilyen megmar, akkor órákon át kell kanod a szívmasszást és a mesterséges lélegeztetést, különben meghalsz.

A világ egyik legmérgezőbb állata egy békafaj

Dél-Amerika erdőségeiben élnek a nyílméregbékák, melyek nevüket onnan kapták, hogy a bőrük által kiválasztott mérget a dél-amerikai törzsek indiánjai anno a nyilaikra kenték, és ezzel vadásztak. Ezek az élénkszínű állatok – melyek színpompás külalakjukkal azt sugározzák a ragadozóknak, hogy nem ehetők – alig nőnek 1-6 cm-nél nagyobbra, de elképesztően mérgezők. Ez leginkább táplálékukkal hozható összefüggésbe, ugyanis a nyílméregbékák, különösen a beszédes nevű rettenetes nyílméregbéka hangyákkal táplálkozik, amelyek által termelt méreganyag az, ami az állat bőrében kiválasztódik. És ez a méreg képes végezni tíz emberrel vagy 20 ezer egérrel. Fogságban a nyílméregbéka nem termel mérget, mivel a táplálkozása is megváltozik, de azért csak óvatosan a tartással!

A világ legmérgezőbb állatai látványos 3D-s grafika segítségével mutatja be félelmetes főszereplőit és azt, hogy juttatják mérgüket áldozataik szervezetébe, ám a mérgező állatok nem csupán óvatosságra intenek: a tudósok rengeteget tanultak tőlük, és többféle fájdalomcsillapító és rákelleni gyógyszer kifejlesztésében is tőlük nyertek inspirációt. Szóval a „méregkeverő” állatok, legyenek bármennyire félelmetesek, rengeteg tanulsággal is szolgálhatnak – kizárólag a Viasat Nature műsorán.

Ideje megismerkedni a földkerekség legnagyobb állataival! Steve Backshall, a neves természettudós bejárja a világot, hogy a nyilvánvaló kockázattal nem törődve testközelből ismerkedjen meg Földünk óriásaival. Szeptember 5-én, vasárnap 11:55-kor debütál a Viasat Nature műsorán a Szuperóriási állatok című egyórás dokumentumfilm, melyben Backshall többek között együtt úszik a nílusi krokodilusokkal és a nagy ámbráscettel Dominika partjainál, megmérkőzik egy kéttonnás elefántfókával, no meg egy megállíthatatlannak tűnő elefánt nyomába ered Dél-Afrikában. Cikkünkben földkerekség hatalmasairól árulunk el néhány észbontó érdekességet.

A nílusi krokodil több tízmillió éve nem változott

Afrika legnagyobb hüllője, a nílusi krokodil annyira tökélyre fejlesztette méretbeli fölényét, hogy eonok óta nem kellett fejlődnie. Hossza elérheti a 6 métert, súlya meghaladhatja az egytonnát. Nyers erejét gyorsasággal, türelemmel és kiváló rejtőzködéssel kombinálja, és ugyan a szárazföldön is lenyűgözően fest, sikerének titka a víz alatt rejlik. Backshall tudja, hogy ha a víz alól akarja megfigyelni az állatot, akkor azonnal a fenékre kell mennie, a felszín ugyanis életveszélyes: a krokodil lesből, alulról támadják meg áldozataikat, azaz ha valaki a vízfelszínen úszik, az támadást válthat ki. A krokodilok türelme is hihetetlen: akár napokig is képesek meglapulva várni a zsákmányukra, és hat hónapig is kibírják két étkezés között, ugyanakkor potenciális áldozatot látva szinte azonnal akcióba tudnak lendülni.

A legnagyobb fehér cápák akár akkorára is megnőhetnek, mint egy busz

Dél-Afrika partjainál, a False-öbölben rengeteg fehér cápa él, itt is találták meg az egyik legnagyobb egyedet, amely 6 méter hosszú volt és 2 tonnát nyomott. És hogy miért van itt ilyen sok fehér cápa? Amiatt a több mint hétezer dél-afrikai medvefóka miatt, amely szintén ebben az öbölben él. A cápák szaglása rendkívül kifinomult: másfél kilométerről megérzik a vér szagát, és egy úszómedencényi vízben is képesek kiszagolni egy evőkanálnyi vért. Az áldozat közelébe érve pedig hihetetlenül éles látásukkal és az orrukon található elektromos érzékszerveikkel követik nyomon a zsákmányt. Mivel a fehér cápák melegvérűek, képességeiket teljes mértékben ki tudják használni, és akár 2-3 méter magasra is ki tudnak robbanni a vízből, hogy áldozataikat egy vadászgép erejével csapják meg.

Behozott házikedvencből lett Amerika legnagyobb vadonélő hüllője

Florida mocsarainak lenyűgöző az élővilága: aligátorok, teknősök és rengeteg más állat él itt, azonban van egy hüllő, aminek nem kellene itt lennie, és ami kiszorítja a többit. Ez a szalagos tigrispiton, amely akár 6 méteresre is megnőhet, és annyit nyomhat, mint egy nehézsúlyú bokszoló. A pitinok Délkelet-Ázsiában őshonosak, és házikedvencként kerültek Amerikába, ezek közül néhányat elengedtek, mások megszöktek, és a vadonban exponenciálisan nő a számuk. Több mint kétezret fogtak be közülük a mocsarakban, de senki sem tudja pontosan, hány példány élhet Floridában – akár százezer is. A pitonnak nincs ragadozója Amerikában, ellenben ő szinte bármit képes elkapni: volt olyan példány, melyben egy szarvas maradványaira bukkantak.

A nagy ámbráscet akár 45 tonnát is nyomhat

A bálnák a Föld legnagyobb állatai, és némelyikük még a dinoszauruszoknál is nehezebb. A legtöbb bálnának nincsenek fogai, de nem úgy a nagy ámbráscetnek, a tengerek legnagyobb ragadozójának, amely nagy halakra, cápákra és óriáskalmárra vadászik. A hossza a 20 métert, a súlya pedig a 45 tonnát is elérheti, impozáns méretének köszönhetően pedig ő képes kibocsátani az állatvilág legerősebb hangját. Ezt a hangot az úgynevezett „dinnye” szerv adja ki, amely akár az állat hosszának egyharmadát is kiteheti. A hangnyaláb az egész állatot átjárja, majd belőle kitörve visszaverődik a környező tárgyakról, amiből a cet létrehozza környezetének háromdimenziós képét, ennek segítségével pedig képes akár a vaksötétben is vadászni több mint ezer méter mélyen. A legnagyobb hímek akár 230 decibel erősségű hangot is ki tudnak adni magukból, amely hangosabb, mint egy sugárhajtású gép felszállása.

A Földön még jó néhány szuperóriás él, ám számuk napról napra csökken a mai világ zsugorodó élőhelyei és forrásai miatt. A Szuperóriás állatok című dokumentumfilm ezek közül néhányat bemutatva jelzi, hogy mi a fontos a természetben: mi mindent kell megmenteni – a Viasat Nature műsorán.